Másfél évszázada a semmiből tűnt elő egy bajszos szlovák ficsúr, aki valahogy belekeveredett a fővárosi fiatal értelmiség köreibe, aztán egy sebtiben összetákolt forradalom vezére lett valahogy. Költeményei a mai napig a magyar irodalomtörténet legnagyobb becsben tartott  versei. A történelem, ha nem is mindenben, de ismétli önmagát - Aleksandar Petrovic után egy, ugyancsak idegenből hazánkba szakadt, szerb ficsúr is Budapesten került olyan helyzetbe, hogy forradalmi dolgokat hajtson végre, és hogy jelentős kulturális szereplővé váljon. Bár Zoran Stevanovic "csak" a beatzene egyik hazai pionírja volt, nem pedig  a királyság megdöntője, neve most is olyan jelentős, mint akár két évtizede volt. Ha nem jelentősebb.

Zorán mára gyakorlatilag élő legendává vált - Cseh Tamás, Bródy vagy Hobo mellett azoknak az egy szál gitáros, komor trubadúroknak a sorát gazdagítja, akik bizonyos tekintetben egészen napjainkig sajátos, jellegzetes ízekkel tudják gazdagítani könnyűzenénket. Illetve - ha rosszmájúak akarunk lenni - épp ugyanolyan zenei múmia, mint a fentebb soroltak, aki nem hajlandó elfogadni, hogy a beatzene már rég eltűnt a történelemben, nem aktuális, érdemesebb volna abbahagyni, de akit valamilyen csoda folytán saját évtizedes sikerei még mindig nem hogy felszínen, de egyenesen a hegytetőn tartanak. Vagy talán valahol a kettő között - Magyarországon, ebben a kulturális alkonyzónában, ahol egy bokszkesztyűkben viháncoló, tompa hangú ex-bunyósból vagy egy közép-afrikai, vadásznak sem elég talpraesett bevándorlóból akármikor lehet népszerű táncdalénekes vagy popsztárocska, bármi elképzelhető.

Milutin Stevanovic, a Szerbiából Magyarországra helyezett fiatal diplomata csemetéje nem mai csibe a zenei színtéren. Már hároméves korában megénekeltetik a háborúból leszerelt apja egykori katonatársai - pályafutása talán épp itt kezdődik. Nem csodagyerek, mint a zenészek nagy többsége, nem tákol magának otthon kiszuperált kredencajtóból és vékony szálú dróthálóból gitárt, nem kattan rá napi 16 órás intenzitással a gyakorlásra. Egészen az '50-es évekig, budapesti suhanc-éveiig a zenélés, a zene legalább olyan hidegen hagyja, mint falusi nagyanyót a 3G-s mobilozás. Aztán testvérével, Dusannal és a srácokkal a grundról összehozzák a Zenith zenekart, mely nem is oly sokkal ez után Metro néven válik egyre híresebbé és népszerűbbé.

Első alkalommal 1961-ben lépnek fel a Ki mit tud?-on. Azaz lépnének, ha a házilag összerakott, akkor még látványosságszámba menő erősítők nem égnének le néhány perc alatt egy technikai hiba folytán élő adásban. Két évvel később ugyanez a zenekar, mint Zorán kisérőzenekara léphetett fel, akkor el is hozták az első díjat. A Metro évtizedekig volt a hazai beatzene egyik legünnepeltebb bandája (persze az Illés és az Omega mellett), ráadásul korai alapításukkal még pioníroknak is számítottak. A '70-es évek elejére a zenekar feloszlik, Zorán pedig némi kallódás és külföldön zenélés után '76-tól indul el azon az ösvényen, amelyen a mai napig halad. Presser Gáborral együttműködve jelenik meg első nagylemeze, ami legalább akkora siker volt, mint a Metro egy évtizeddel korábban.

Szólókarrierje idővel a puritánság és a nagyság közti fura szimbiózis hatására borítékolt, állandó sikerek sorozatává válik. Számtalan lemez, rajtuk a hazai zenei élvonal közreműködő zenészeivel, telt házas koncertek, évfordulókat ünneplő, grandiózus sorozatok. Negyven évvel pályafutása megkezdése után, 2005-ben Kossuth Díjban részesül - miközben annak kezdetén még rendőri üldöztetésben, bojkottált koncertekben volt része. Neve, munkássága, dalai kultúrkinccsé váltak hazánkban, miközben ő továbbra is alkot, újabb és újabb lemezeket ad ki. Egy koncert könnyen lehet kizárólag új szerzeményekből álló produkció, mint teljes karriert átívelő megemlékezés. Vagy ezek tetszőleges arányban kevert elegye. Hogy mivel készült idei turnéja pécsi állomására, megtudhatják, akik jegyet váltottak az ÁOK Aulában látható Zorán-koncertre.