Dráma az életről és a halni akarásról. Vagy a halálról és az élni akarásról. Vagy a fentiek valami orgiasztikus együtt hálásáról. Azon a mezsgyén, ahol Amenábar is megfordult már - a bénulás bezártságában. Abban a belső tengerben, ahol egy szkafander nehezíti a külvilág megélését és a párbeszédet. Egy dráma a valóságból. Egy dráma a tudat túlpartjáról.

Rendhagyó képsorokkal indít a film. Feszültséggel és klausztrofóbb tehetetlenséggel terhes percek ezek. Ahol egy, a kómából lassan ébredező beteg szemein keresztül látjuk homályosan, el- elsötétülő képekben a külvilágot, tompa hangok jutnak el hozzánk, majd lassanként megtudjuk, hogy mekkora csoda az, hogy egyáltalán kinyitottuk a szemünket. A nevünket kérdezik, és mi felelünk ("Jean-Dominique Bauby"), majd ismét, mi felelünk újra, és az orvos nyugtatgató válaszakor döbbenünk rá, hogy nem hallhatták a nevet. Hogy nem hallanak minket.

Jean-Dominique Bauby elismert francia újságíró, sokáig az Elle magazin főszerkesztője, életigenlő, kedélyes, bohém figura. 1995 telén ébred egy kórházban, egy agyvérzést követően, teljesen lebénulva, beszédre képtelenül. A jobb szemében is elhaltak az izmok, és csak a balt képes használni. A diagnózis: bezártság szindróma, egy igen ritka betegség. Jean-Do a kezdeti agónia után azonban erőre kap, megőrzi jókedvét és humorérzékét, majd nekilát megírni (illetve tollbapislogni, egy speciális metódussal, melyben a pislogás egy kívánt betűt jelöl az újra és újra felsorolt, betűgyakoriság alapján rendezett ábécéből) ennek az állapotnak a krónikáját. Elméje ugyanis kristálytiszta, képzelete és emlékezése sértetlen, és pillangóként, szabadon szálldoshat, ahol kedve tartja. Ezt a memoárt dolgozza fel Julian Schnabel precízen megmunkált alkotása.

A sajátos perspektíva (nem a beteget látjuk legtöbbször, hanem a betegen keresztül annak környezetét), a jól elhelyezett és felépített karakterek (Jean-Do apjától munkatársán át egészen addig az emberig, akinek átadta a jegyét egy repülőjáratra), az élvezetes színészi játék miatt a film minden perce kincs. Nem patetikus, mégis szívszorító; humorában frivol, mégsem morbid; a halál közelségét ábrázoló, mégis az élet igenléséről szóló film ez - nevelési kézikönyv a szükségszerű vég értelmezéséhez.