Meg kell tölteni a több mint fél tucat, ásítóan üres termet a Vasarely Múzeumban - lehetett a direktíva a BMMI-nél. Ha már egyszer az őshonos tárlat egész éves turnét tart Európában, sorra szedve áldozatait az op-art-őrült gyűjtők és a posztmodernre bukó bölcsészlányok közt, a múzeum épülete ne álljon kihasználatlanul. Különösen egy leendő kulturális fővárosban veszi ez ki magát kínosan. Átalakult hát galériává, legalábbis amíg a jól megszokott kockás-csíkos vásznak és plasztikák visszatérnek. Addig is két, egyazon fővárosi alkotó-centrumból érkező alkotó munkáinak ad helyet.

Az ACB Galéria egyike a deklaráltan alternatív, tudatosan réteg-közeget célzó művészeti intézményeknek. Precíz marketingmunkával centizik ki a peremen maradást, a népszerűséget egy buszsofőr-hajszálnyival elkerülve. Koncepciójuk része az előre menekülés. Idehaza, ahol a kortárs képzőművészetnek a döntéshozás szintjén még mindig jóval kevesebb renoméja és hitele van, mint egy esetleges szlovák-magyar uszítás-ellenes együttműködésnek, és ahol Moholy-Nagyot képesek holmi bauhaslerként aposztrofálni, egy alkotó nem sok jóra számíthat.



Így a galériák vagy a műhelyek nem igazán tehetnek mást, mint hogy a befogadók szájába rágják: márpedig ez itt a kortárs művészet, fellebbezésnek helye nincs. Ez képvisel értéket, amit mi nyújtani tudunk, és ezt pont a pozíciónkkal tesszük hitelessé. Azzal hogy nem vagyunk sem felkapottak, sem ismeretlenek, köreinkhez tartozni, minket ismerni viszont felér egy megtiszteltetéssel - vallhatja talán magáról a sok alternatív kis- és középgaléria.

Mindez persze nem egyértelműen jelenti azt, hogy amit ezek a galériák nyújtani tudnak, az szimpla kóklerség és jól eladható/ intellektualizálható csomagolásba drótozott dilettantizmus. A sok vadhajtás közt azért akad néhány egész ígéretes rügy, vagy egészen konkrét, jól érett termés. Két ilyen évtizedes alkotó ikertárlata lakja be egészen december közepéig a Vasarely falait. Komoróczky Tamás és Ádám Zoltán is az ACB istállójából jönnek, és ezt az elitistán nem-felkapott alkotói réteget képviselik - egyikük installációkkal és multimédiával, másikuk "pusztán" vásznakkal és grafikákkal.



A megnyitókat ugyan föntről lefelé haladva tartották, elsőként azonban mégis Komoróczky kísértet-kísérleteit érdemes szemügyre venni. Miután - az őszre és néhány műtárgyra való tekintettel - egy alapos esztétikai okfejtés után a jelenlevők bekanalazhatták a hideg töklevest, körülnéztünk a földszinti termekben, hogy a művészeti karos hallgatók és oktatók társaságában kiderítsük, melyik sarokba támasztotta az alkotó a múzeum fantomját.

Az Újlak-csoportos Komoróczky műalkotásainak témája, technikája és anyaga a '90-e években az őt körülvevő kulturális közeg volt. Fotói, digitális nyomatai, videói és installációi nagyban kapcsolódtak a kortárs popzene, a divat, az elektronikus és nyomtatott média aktuális áramlataihoz. A századfordulóra ez a művészet dinamikus, tobzódó képi és akusztikai világgá vált, amely időnként agresszív, időnként lírai és melankolikus, időnként pornográf és szentimentális. Művészete egyféle neo-pop művészetként, egy generáció identitáskeresésének ábrázolásaként értelmezhető. Megpróbáltuk nyakon csípni a hívószavak mentén a művész ars poeticáját, és magyarázatot találni arra, mit takar "A múzeum fantomja" cím.



A legelsőben néhány marcona tökfej áll őrt, mellettük egy maréknyi tökmag, mögöttük egy felirat: Unholy Ghosts. A genezistől a végső pusztulásig, amiben - mintha csak a Monty Python nemzetközi vizekre evező bankár-kalózai lennének - az acsarkodóra faragott tökök szájából neoncső világít ki, ami a füleik helyén lett keresztülvezetve. Lényegesen jobb hatást kelt, mint önmagára reflektáló muzeologizálásról, eltérő értelmezési szintekről tartott okfejtést hallgatni, miközben az ajtó felöl árad a nyirkos novemberi levegő, meg a cseppet sem fojtott és diszkrét pusmogás.

A következő termet teljességgel uralja egy videoinstalláció, a padlóra vetítve. Hogy az egymást kergető idegvégződések és vibráló fények fél óra alatt milyen jelentést kapnak, nem igazán volt türelmünk végigvárni, így inkább a legizgalmasabb középső terem felé vettük az irányt, ahol a hagyományos múzeumi archiválási technika társult térinstallációs megoldásokkal.



Csontok, koponyák, archaikus fegyverek, patinás edények, oszlopba rakott videokazetták - őstörténeti múzeum, brechti effektussal. Plusz a közegüket vesztett, töredezett frázisok, a kiállított tárgycsoportok fölé vagy közé hurkapálcázva. Mentális, kényszero, ientáció - biztosan pont ez a jelenség uralkodik el rajtunk, amint belépünk a terembe, és legalább ennyire töredezetten. Hogy a címben idézett fantom hol rejtőzik mindebben, annak megmagyarázásához még mindig minimum egy doktori disszertációra volna szükség.

Az emeletre vezető lépcsőhöz legközelebb álló terem újabb video-installációt rejt - egy magyarra feliratozott monológot kételyekről, egy élet válságáról, a nőstény oroszlán vetődésének metaforájába csomagolva. A monologizáló nőről készült képeket gyakran váltja lassított felvételen egy ellentmondást nem tűrően ügető oroszlán. Ebben sem találtunk semmi igazán szájbarágós magyarázatot arra, mi indokolja a kiállítás címét. Talán az elemek összessége alkotja a fantomot, mint az indiai kasztok Brahma egészét? Vagy az egész tárlat a látogatók tudatos távoltartását tűzi ki célul, hogy a néptelen kiállítótérben szabadon garázdálkodhasson az a fantom? Nem tudtuk eldönteni, így a tökaromától megszédülve, pánikszerűen oltalmat keresve húzódtunk egy emelettel magasabbra.



Ugyancsak az Újlak-csoport tagja a néprajzi portré műfaját gyakorló Ádám Zoltán, akinek cigány portréi és fiktiv cigány épületekről készült grafikái az emeleti folyosón és a nagyteremben kerültek elhelyezésre. Tolvaly Ernő megnyitója után egy művészeti konferencia teljes anyagát zúdította ránk a hangszórókon keresztül Ádám műveinek értelmezésével kapcsolatosan egy fiatal hölgy (akiről a tájékoztató sajtóanyagban egy fél bötű sem volt). Az elrettentő hadművelet nem járt sikerrel - az érdeklődők türelmesen végigvárták a hosszúra nyúló referátumot, hogy aztán alaposan megszemlélhessék a vásznakat.



Időközben a folyosón igyekeztem végignézni a művész figuratív alkotásainak másik halmazát, a fiktív épületeket ábrázoló grafikákat. Hangsúlyozottan cigány épületekről van szó, amelyek hangsúlyozottan fiktívek - egy nem létező architektúrát igyekszenek hitelesíteni,a mérnöki precizitás helyett a képzeletbelinek kijáró flott hanyagsággal. Gótikus hobbitházak, olajfúrókra emlékeztető, fedéllel ellátott vázszerkezetek, a Sztálin-barokkot idéző, merész társasházak néznek vissza a keretekből. Politikai korrektség ide vagy oda, tetten érhető ebben a fiktívkedésben valami gunyoros kikacsintás. Az eklektikus, egymáshoz ragadó stílusárnyalatokból összeábdált házak akkor is fiktívek volnának, ha a varég vagy a cseremisz néphez társítanánk őket. A népcsoport megnevezése itt legalább olyan esetleges és indokolatlan, mint diplomavédésen egy kamarazenekar.



A portrékon sem annyira az européerség látszik, mint inkább az alkotói és a néprajzi hitelesség találkozása, valahol félúton a homályban. Nagy vásznak és kis vásznak, egész alakostól teljesen közeli portréig, eltérő súlypontokkal. A teret két vászon uralja - míg az egyiken egy érzelmektől mentes, mezei fehér viseletbe burkolt lányt látunk, a másikon egy földre támaszkodó, félmeztelen alakot. Az érzékenységünkre akarnak hatni ezek a portrék, provokatív eszközök nélkül, a művészet olyan jellegzetességei mentén, amiknek taglalását ismételten inkább az esztétákra bíznánk.

A városban megszokotthoz képest kicsit méretesebb zsongás és érdeklődés fogadta az ikermegnyitót - ami lehet hogy teljes egészében a galéria-viszonylatban specialitásnak minősülő töklevesnek szól. Persze érdemes elmélyültebben megvizsgálni Komoróczkyi földön egymást kergető idegpályáit, vagy a csipkézett katedrálisok dinamikájával ötvözött, skiccelt falusi épületeket az emeleten. Vagy csak türelmesen kivárni a Vasarely-roadshow lezárultát, addig meg naponta felzarándokolni a Pálosokig, és megcsodálni az ott kiállított optikai csapdát.