Egy bizonyos koron túl már nem az számít, mit hozhat a holnap, hanem csak az, mit adhat a ma. Mit képes előhozni egy váratlan látogatás két, a nagymamakor és a halál közt tengődő asszonyból? Rabjai vagyunk saját korunknak és életünknek, vagy kitörhetünk a megszokott állapotokból, ha csak pillanatokra is? A folyónál nem választ keres, egyszerűen csak ábrázol.

Nap nap után telik a kies/kietlen (kívánt aláhúzandó) ukrán tájon, a civilizációtól messze, az éghez közel, egy folyó mellett két öregedő nő élete. Egyikük az apró híján 90, másikuk (az előbbi lánya) valamivel több mint 60. A különbségek már jócskán eltűnőben vannak köztük - két fanyar, az élettől megcsömörlött asszony, akik minden veszekedés és hajbakapás ellenére - választásuk sem nagyon lévén - szívből szeretik egymást.

Ebbe a kafkaian kisrealista alaphelyzetbe csöppen bele egy tisztviselő, hogy felbolygassa az évtizedes status quot, mint félrecsúszott tőzsdetipp a világgazdaságot. A tisztviselő sem csak egy kávéra toppant be mielőtt folytatná útját - egy elhunyt családtag után kárpótlást igényelhet a két öreglány, derül ki a párbeszédből. Rég eltűnt érzelmek bolydulnak fel az anyában, aki lányával együtt sétára indul a folyóhoz. Sétára, amely talán utoljára idézi fel a rég elfeledett aranykort.

Kiábrándító, szomorú, keserű fellobbanás ez, amit a méltatlanul kevés kritikát kapó ukrán alkotás ábrázol. "Mély emberismeretről" tesz tanúbizonyságot néhány itt-ott található recenzió szerint a rendező, Eva Neymann - a posztszovjet környezet, a menthetetlenül szakadt táj városok házak emberek keretezte, némileg szatirikus, mindenképp tragikomikus alaphelyzet, az abba beágyazott szereplők minden rezdülése eleven érzéseket képes meglódítani a székekbe süppedő nézőkben.