Ritkán van filmfesztiválon ekkora egyetértés a nézők körében bármilyen mozgóképpel kapcsolatban, mint amilyet a Március tegnapi vetítése után tapasztalhattunk az Uránia mozi előterében. Szinte izzott a légkör a film által keltett negatív feszültségtől, miközben mi - Klaus Händl rendező szerencsétlen áldozatai - elkeseredetten kutattunk miértek után. Alább álljanak az én kérdéseim, amelyeket egy esetleges közönségtalálkozó során oly' szívesen a kedves készítők arcába szegeztem volna…

Miért kellett reményt adni az első öt perc során, hogy ez akár egy minőségi film is lehet?
Három fiatal dohányzik az éjszakában, csupán cigarettáik vége izzik a koromsötétben. Miután elszívták az utolsó slukkot, leellenőrzik, hogy a mellettük álló autó kipufogó csöve rendesen be van-e vezetve az utastérbe. Aztán beülnek mindhárman, és beindítják a motort... A kép lassan elkezd sötétedni, csupán az egyik fiatal koponyává torzuló arcát láthatjuk még másodpercekig…
Hogyan lehetett egy ilyen óriási dramaturgiai potenciált magában rejtő ötletet agyonverni?

A tökéletes felütés után jót senki ne várjon. A film elviekben azt lenne hivatott bemutatni, hogy a három fiú családja, barátai, illetve a kis osztrák falu zárt közössége hogyan küszködik a tragédia megemésztésével. Ahhoz, hogy ez  effektíven működjön szükség lett volna egy szerkesztési elvre, egy a Március esetében egyáltalán nem létező ívre, amin az emocionális hullámvasutat levezethette volna a kedves rendező úr. Ilyenről persze ne is álmodjunk, amit kapunk az nem több nagyjából száz egymásra dobált rövid snittnél. Természetesen azért ezek között akad néhány jól sikerült darab (vak tyúk is…), nagyjából kettő – három a film nyolcvanperces játékideje alatt. A céltalannak tetsző kitöltő jelenetekkel véleményem szerint nyomasztó hangulatot szándékozott kelteni Händl úr, oly módon, hogy a színészek szinte egyáltalán nem  beszélnek a fiatalok haláláról. Sajnos ez az ”ott van a levegőben, de nem hozzuk szóba” dolog nem működik, mivel egyáltalán nem jön át a karakterek elfojtott fájdalma. Pedig én még odaképzelni is igyekeztem…
Ezt vajon megpróbálták-e egyáltalán életszerűre csinálni?

Kétlem. A jelenetek alatt szó szerint érzi a néző a kamerát a szobában, és semmi nyom nem utal arra, hogy el akarják velünk feledtetni, hogy amit látunk nem valódi. Ez az elképesztő plasztikság a Kino Caféban hosszas röhögés tárgyává váló szórakozóhelyes jelenetnél hág a tetőpontjára, ahol is a három szereplő egy teljesen üres diszkó teremben ”szórakozik” a kamerának. A szerencsétlen operatőr külön ügyelt arra is, hogy a jelenetet egy tükrökkel teli szobában forgassák, hogy biztosan láthassuk: Ausztriában csak a színészek járnak bulizni.

Alapvetően nem tudom eldönteni, hogy mérges vagyok-e a filmre, vagy sem. A tegnapi délutánomat (és ezzel sajnos részben a többi versenyfilm élményét is) ugyan tönkre vágta, viszont remélem nem túl nagy naivság azt feltételezni, hogy a Március vetítésével a fesztivál legalján már túl vagyunk.