Az még hagyján, hogy politikai szatíra. Az is, hogy bohózat. De az, hogy mindezt Mohácsi János rendezi, hát azt főleg lehetetlennel egyenértékű volna kihagyni. Választási víg/vég?/játék a választások előtt két részben.

Caragiale eredeti műve valamikor az 1880-as évtizedben játszódik, valahol vidéken, valahol a Regátban, valahol Romániában (valahol Európában?). Poros kisváros, poros mindennapok, amibe belehasít egy szerelem, fölkavarva a poshadt állóvizet.
A rendőrfőnök - Stefan (Pál András) - szerelembe esik Zoéval (Herczeg Adrienn). (Eddig ez akár szokványos is lehetne.) Viszont Zoe férje, Zachario (Kovács Zsolt) azontúl, hogy az isten háta mögötti városka prominens kormánypárti politikai személyisége, még Stefan idős bátyja is. Pál kisfiús lelkületű amorózója mosolyogtatóan lelkes a szerelmes levél írása közben, oda nem illő blődli szavai már a darab elején éreztetik az abszurdizmus tivornyázását. Kovács Zsolt Zachariója pedig az orrán tovább nem látó, mindenkiben a jót kereső, azt értékelő ember mintapéldánya. Viszont már itt felmerül a kérdés, hogy Zachario akkor hogy a csudába is lett a Választmányi bizottság elnöke? Lehet, hogy egy minden hájjal megkent hétpróbás vén róka? Kovács Zsolt remekül feszíti a nézők idegeit a Pál Andrissal való kettősükben, sokáig lehetetlen eldönteni, mennyit is tud a férj. Herczeg Adrienn Zoéja amolyan csacska bakfis-tisztességes feleség ambivalencián billeg, bár a darab végkifejletéhez közelítve visszatér férjurához, az ő kutyuskájához. Herczeg alakítása erőtlenebb Kovács és Pál játékához képest, a szerelmi háromszögben ő a gyengébb pont.
Hatalmas poénok végtelen tárháza a közrendőr, Ghida szerepében látható Urbán Tibor. Alakja az untig ismert rendőr-sztereotípiákból építkezik, minden cselekedetéről süt a maga és feljebbvalói igazságába vetett feltétlen elvhűség, és a korruptság.

És ha már korruptság, akkor kihagyhatatlan a két pártfunkciós , Ottlik Ádám és Szabó Vera antréja egy féldisznóval, mellyel bebiztosítani jöttek a szavazatokat. Kettősük állandó mozdulatismétlődései amellett, hogy mosolyogtatóak, egyúttal a párt hideg végrehajtóinak képzetét is keltik az emberben.
A darab egyértelműen idegen figurái a gróf (Vidákovics Szláven) és a grófnő (Märcz Fruzsina). Romlottak, részegesek, igazából csak tántorognak a színen, mit sem értve ebből a fenenagy demokráciából, ami annyira izgatja szeretett „parasztjaikat". Ártatlan lenézésük azonban akaratlanul is az egész választási haddelhadot, amolyan 'vihar-a-biliben'-érzetűvé teszi.
Valakit mintha kihagytunk volna! Pedig fontos szereplő. Megvan! Catavencu (Zayzon Zsolt). Talán amiatt maradhatott majdnem ki a felsorolásból, mert ahhoz képest, hogy a darab során egy rafkós, alávaló gazemberként van lefestve, megjelenéseiben egy halkszavú, saját véleményét, beállítottságát revideálni állandóan képes 'szélkakas' Zayzon megformálásában. Egyszerűen nem érezhető akkora súlya, mintamennyire beszélnek róla. Ez persze nem jelenti azt, hogy a színész játéka lenne kifogásolható, valahogy ilyenné vált Catavencu alakja a próbák folyamán.

A Mohácsi-univerzum újabb darabja (már amennyit a szerző látott eddig: Csak egy szög; 56/06-Őrült lélek, vert hadak; Istenítélet) visszafogottabb az elődeihez képest. Itt is megjelennek ugyan a kiforgatott, csűrt és csavart szólások, elferdítések („a kéz, amely a voksot adja"), tételmondatok („öntsünk vizet a pohárba!"), a fájdalmasabbnál fájdalmasabb poénok röptetése (ebben a darabban a fél disznó, amelyik eldől - mindez képi és verbális élcként is megtörténik, elhangzik), azonban valahogy erőtlenebbnek hatnak Az elveszett levélben, mint elődeikben. Valahogy még kiforratlannak, beérettlennek hat az előadás. Természetesen nem akarom ezzel kisebbíteni a művet, mivel iszonyatosan szórakoztató, csak azok a különbségek, amelyek az első és második felvonás közt vannak, néha elveszik az élét a játéknak.

Az első felvonás a maga másfél órájával erősen a helyzet felvázolására törekszik. Pontos vonalakkal rajzolja elénk a szerelmi háromszöget, amely nem lehet boldog (mondjuk, egy ilyen eleve nem lehet az), mert a politika minduntalan beleteszi a sáros csizmáját a rózsaszín-szürkés idillbe. Olyannyira, hogy az eltérő vélekedések kihatnak a szerelmi szálra is, szakításhoz vezetve. Mindazonáltal egy abszurd helyzetben, ahol a megvesztegetés egy fél disznóval zajlik, a románc is abszurddá válik, és a felvonás végére csak amolyan kísérő jelenséggé válik a szememben, amolyan fölvezetéssé, mivel teljes gőzzel tombol az elektálás, amely...

...Amely aztán a második felvonásban kap helyet, mely feszes egy órájával alaposan megváltoztatja a darab ritmusát. Egy hatalmas, össznépi dzsemborira hajaz az egész inkább, mint egy választmányi gyűlésre (hiszen nem hiába van ott a rezesbanda, amelyik minden jól sikerült, kifacsart hozzászólás végén tust húz), ahol azontúl, hogy a két jelölt közül a harmadikra esik a voks, szőrmentén érintik a feminizmust, a sovinizmus, és a kitalált történelem hőzöngő melldöngetésévé válik.

Merthogy itt a román nép van a középpontban, vélt és valós sérelmeivel, sírva-vigadós büszkülésével (hogy amikor a magyart üldözték Segesvár után - a Petőfis utalás torokszorítóan röhejes), meghogy az ezeréves vetésforgó, amit „bizonyos kalandozó kedvű népek, akiket most itt nem neveznék nevén" leromboltak, meg az ugyancsak ezeréves román kukorica (dehogy Kolombusz) kérdése - szóval minden a nagy mélyromán ázsióról szól. Nem is véletlen hát, hogy az ellenzék a végén kiáll a kormánypárti jelölt mögött (Catavencut pedig mellőzik, mert a börtönben ő lett a tilinkós fickó, akinek a tilinkóját olyan helyre helyezi rabtársa - aki a kormánypárti jelölt amúgy, csak cigánynak nézték -, ahova nem kompatibilis), és mindenki hűdenagyon szereti egymást, és megindulnak Rómába (mert hát dákoromán elmélet is vigyorog keményen). Ki hőlégballonon, ki gyalog. Sáron, mocsáron át. „És ti, akik nem fértek be a ballonba, követtek minket futva sáron, mocsáron át a földön. Földönfutókká lesztek, románok!" (Ez valami fergeteges!)

Kovács Márton zenéje balkános-nyekergős, ugyanolyan lehetetlen hangszereken (egy hegedű trombitával, meg egy bőgő húrozata gramofon-tölcsérrel) szólal meg, mint amilyen az egész helyzet. A „Hol vagytok, székelyek" kezdetű nép- és műdal pedig a román nép behelyettesítésével akkora fricska, hogy nem lennék meglepve, ha kurucz-érzelmű mélymagyar honpolgáraink pár héten belül fölkapnák (mint anno az 56/06-ot).

Fodor Viola díszlete és Remete Kriszta jelmezei inkább csak jelzik a XIX. Század végi hangulatot, inkább a sötét tónusokra helyezik a hangsúlyt, ezzel is hozzájárulva a mű világához.
És a szerelem, amely sok bajt idézett elő a mű elején, elsikkad, kihuny, mint gyertyaláng, mert a kutyát sem érdekli már.

Mohácsi János rendezése tehát egyáltalán nem rossz, sőt bátor húzás a finom aktualizálás a nagy össznépi csörte előtt (választások, mi más), azonban még kiforrottságban nem az igazi. Azt hiszem, decemberben újra elmegyek megnézni.