F. Várkonyi Zsuzsa: Már százszor megmondtam... című könyve alapján szeretnék megválaszolni négy, a gyermeknevelésben fontos kérdést. Milyen eszközök szolgálják az engedelmesség kialakítását? Mi a jelentősége a vezető személyiségének? Mi vezet engedetlenségre? Hogyan fejlődik ki az engedelmesség?

Induljunk ki játszmákból! A játszma a tranzakció- elemzés kulcsfogalmai közé tartozik. Eme irányzat megteremtője jutott arra a felismerésre, hogy az emberi kapcsolatokat átszövik az olyan tranzakciók, melyek a résztvevők tudattalan érzelmi igényeit elégítik ki, és lefutásuk előre megjósolható. Játszmáknak nevezi ezeket, mert szigorú szabályokat követnek, sok apró lépésből és taktikai fogásból épülnek fel, érzelmi kielégüléssel kecsegtetnek, mindkét fél győzelemre törekszik, a játszma nem folytatható, ha az egyik résztvevő kiszáll, vagy önkényesen új szabályt vezet be. Várkonyi ebben a könyvben olyan főleg gyerek és szülő között lejátszódó játszmákat ír le, amelyek nem nagyon fordulnak elő a „játszma" irodalomban. A gyerekjátszmái mindig a helyzethez és kapcsolathoz kötöttek. Gyakran csak az egyik szülőnek szólnak, míg a másik nem is érti a játszmát, néha csak a testvér hívja elő. A játszmák kezdeményezése szervesen hozzátartozik a gyerekkorhoz. A játszma nyelvbe azonos a gyerek kifejezésmódjával. Lényege az, hogy sikeresen befolyásoljon egy eseménysort vagy egy kapcsolatot. A gyerekjátszma csak akkor működik, ha a felnőtt válasza szintén cselekvéses és tudattalan.

„Mert te nem szeretsz..."
E játszma lényege, hogy a gyerek felfedezte azt, milyen könnyen tud bűntudatot kelteni anyjában, apjában: mennyire nehezen viselik azok el, ha valaki kételkedik a szülői szeretetükben. A gyerek tudja ezt és úgy visz keresztül akaratát, hogy „szegény kisgyerekként" sírva fakad, kiszolgáltatottnak mutatja magát. Így várja ki, hogy szülei elszántsága meginogjon, és azok ne bírják tovább nézni a szenvedését, s végül is azok megadják neki, amit kér.

„Anyu, fáj..."
Ez a játszma pl. akkor lép életbe, ha a gyerek nem akar óvodába menni és a fájlalja a hasát. Ha otthon maradhat délelőttre semmi baja nincsen. A hasfájás oka lehet az, hogy nehezen viselik a nagy csoportlétszámot, ha szoronganak attól, hogy az anyjuk nincs velük. Az anya csak egyetlen okot tud elfogadni, hogy gyerek ne menjen óvodába, ez pedig az, ha a gyerek beteg. S így beteg lesz a gyerek. Ez persze nem tudatos betegségtettetés és a gyereknek valóban fáj reggel a hasa. De az anyja nem tudja, hogy mi az oka ennek a betegségnek, vagy ha sejti is, sokszor ne a megfelelő módon reagál rá. Ennek a játszmának az üzenete az, hogy Bajban vagyok, segíts rajtam!

„Én nem tudok..."
Ezt a játszmát akkor alkalmazza a gyerek, amikor pl. a rendcsinálás vagy a cipőfűzés nyűgétől akar megszabadulni. Ha ez a bűvös mondat nem használ és az anya türelmes és noszogatja arra, hogy próbálja meg újra a feladatot, a gyerek sírni, nyafogni kezd s a gyerek végül is eléri célját: az anya megoldja helyette a dolgot.

„Nem is én voltam..."
Testvérek közötti játszma, amihez kell egy olyan szülő, aki legalább az egyik gyerekével sokkal könnyebben boldogul, mint a másikkal. Általában a kisebbik gyerekkel van kevesebb gond, egyrészt mert fejlődését a szülők kevesebb szorongással lesték, tehát neki könnyedebb és magabiztosabb szüleivé tudtak válni, másrészt a kicsi szinte „megfigyelői páholyból" értesülhet róla, mit jutalmaznak ill. büntetnek szülei a testvérénél. Így nem egyszer a kisebbik gyerek - főleg, ha a nagyobbikkal már kezdettől fogva sok volt a gond- hamar „bezzeggyerekké válhat"- írja Várkonyi. A kislányok kisebb mozgásigényük miatt alkalmasabbak a bezzeggyerek szerepére, minta a fiúk. A Nem is én voltam játszmát mindkét érintett testvér űzi, a nehéz gyerek ugyan úgy, mint a kedvenc, de mindketten tudják, hogy a fekete bárány fog alulmaradni, és a bezzeggyerek győz. De még így is érdemes a gyerekeknek ezt a játszmát űzni, mert a nagyobbnak érdemes bántani, bosszantani kisebb irigyelt testvérét és így ha egy kis ideig is, de élvezheti szülei figyelmét, másrészt ott a remény, hogy egyszer talán neki adnak igazat.

„Ki az erősebb?
A gyerek hamar megtanulja, hogyan játszathatja el szüleivel azok nézeteltéréseit. A szigorúbb szülő jelenlétében kérnek például engedélyt az engedékenyebbtől. A hatás nem marad el: a vita, amivel a gyereknek több célja is lehet: szeretné tudni, hogy mi az igazság, kinek van valójában igaza, szeretné tudni, hogy merre , kihez igazodjon ezentúl. Megoldás azonban nem születik, de kárpótlás mégis van: a gyerek megszerzi szülei figyelmét.

„Szegény kicsikém!"
Ez hasonló az elsőként leírt „anyu fáj" játszmához, de itt állandósult betegségről van szó, ahol meg kell tanulni együtt élni a betegséggel, az „egyszer volt baj" következményeivel. A szülő ilyenkor még jobban figyel, gondozza a gyereket, aki hozzászokik ehhez, kapaszkodik beléjük nagyon. Ez egy őrdögi kör. A játszma akkor indul be, amikor a gyerek észreveszi, hogy sajnálatot ébresztve szüleiben bármit elérhet náluk.

„Úgysem mersz megütni!"
A megengedhető viselkedés határait minden gyerek ismeri, mert megtanulja azt a szülő jelzéseiből. Így tanulja meg megérteni a helyzetet és annak pillanatnyi módosító feltételeit. Ebben a játszmában ezek a szülői jelzések kétértelműek. Sok a fenyegetés és kevés a büntetés. Gyakran akkor is rászól a gyerekre a szülő, mielőtt az valóban rosszalkodni kezdene, nincs stratégiája a gyerek viselkedésével szemben, nincsenek szigorú elvei. A gyereknek túl korán jelenik meg a korlátozás veszélye, ami kiszámíthatatlan a gyereknek, aki ezt a bizonytalanságot bizonyossággá igyekszik változtatni akár a szülő, akár a maga győzelmével. De a tiltást bosszantással viszonozza előbb. Nem tanulja meg azt, hogy hol a határ a helyes és a helytelen viselkedés között, de folyamatosan keresi ezt a határt.

„Büntess meg!"
A szülő ebben az esetben minden áron hinni akar gyereke jó szándékában. A megbotránkozó viselkedés mögött is az okot és a gyógymódot kutatja. Szomorúságának és tétlenségének megoldását a gyerektől várja: „Hogy tehettél milyet? Most mondd meg mit csináljak!" A szülőben gyakran az a titkolt vágy bujkálhat, hogy konfliktus nélkül szeretne alkalmazkodó embert nevelni. Ennek azonban nehéz eleget tenni, mert az önfegyelem nagy feladat, másrészt a szülő feltétlen hite a gyerekben azt a látszatot kelti, hogy a szülő valóban nem tud rossz szándékot feltételezni a gyerekről. Ha szülő nem adja jelét annak, hogy tudja, hogy gyerekében, mint minden emberben van jó és rossz is, akkor a gyerekben egyre nő a bűntudat, hogy becsapja a szüleit, s a lelepleződés vágya egyre nagyobb benne, és ezt egyre szélsőségesebb módon próbálja elérni.
Úgy gondolom, a gyerekjátszmáknak az ismerete és a leépítése nagyon fontos abban, hogy a gyereket engedelmességre neveljük. De a kérdés az, hogy hogyan lehet leépíteni e játszmákat és hogyan érhetjük el azt, hogy a gyerek engedelmes, jó gyerek legyen és odafigyeljen arra, amit mondunk, kérünk tőle? Várkonyi erre a Gordon módszert hívja segítségül.
Thomas Gordon amerikai pszichológus. Sok éves pszichoterápiás tapasztalatára építve kidolgozott egy olyan módszert, amelynek segítségével a szülők úgy járulhatnak hozzá gyerekeik helyzetmegoldásaihoz, hogy eközben nem veszik át tőlük a megoldás munkáját. Azt a közlési módot, melyet a szülőknek ilyen helyzetekben ajánl, magyarul „értő figyelem" módszerének nevezhetjük. A legegyszerűbb konfliktusoktól kezdve a legbejáratosabb játszmákig sok minden megoldható a segítségével, de persze nem minden, és nem minden esetben kell ezt a módszert használni. Az eljárás sajátossága az, hogy az „értő figyelemmel" hallgató szülőnek nem kell szinte semmit sem hozzátennie ahhoz, amit a gyereke megfogalmaz- a gond, a düh, a félelem mégis oldódik. Ennek titka az, hogy a szülő puszta figyelme nem hordozza azokat a szokványos sorompókat, amelyek a beszélgetést megakasztanák az esetek többségében. Nézzünk egy példát:
Apa: Úgy látom, valami felbosszantott
Gyereke: Olyan hülye a Karcsi! Többet nem megyek hozzá!
Apa: Valamiért nagyon megharagudtál rá...
Gyerek: Miért nem engedi, hogy én is kezeljem az autópályát?
Apa: Nem engedte, hogy kezeld...
Gyerek: Azt mondja, hogy elrontanám, mert nekem nincs ilyenem. Meg azt mondja, hogy a játékaim ócskák!
Apa: Karcsi nem bízik benned, sok olyan játéka van, ami neked tetszik, ő viszont ócskának nevezi a tiedet.
Gyerek: vegyetek nekem is olyan autópályát!
Apa: Én is szeretném, ha sok olyan szép játékod lenne, de addig is nincs kedved társasozni?
Gyerek: De igen!
Az apa a gyerek kezdeti érzéseit, amelyek negatívak, és ellenségesek voltak, felismerte és tényként közölte a gyerekkel. Mondataiban szinte mindig a „te" volt az alany.
Felmerül a kérdés, hogy mikor segít az „értő figyelem"? A író ezt így foglalja össze:
- ha a szülő nem ismeri a gyerek viselkedésének hátterét, de szeretné megérteni, és tudja, hogy a probléma a gyereké;
- ha a gyerek indulatai, érzései érthetőek ugyan a szülő számára, de a gyerek szenved tőlük.
- Ha mindkét fél számára tisztázatlan, hogy mi a baj.
A módszer előnye Várkonyi szerint:
- nem kényszerít az érzések- indulatok tagadására;
- nem veszi ki a gyerek kezéből a gondolkodás feladatát, neki kell megoldást találnia, boldogulnia a helyzettel
- nem szorítja a gyereket védekező állásba, és nem hallgattatja el, nem kelt bűntudatot, nem szégyeníti meg, nem teszi nevet6ségessé
- nem tereli a gyerek érzéseit más célpontokra, segít a valódi probléma felderítésében
- a megfogalmazás oldja az indulatokat, amire szükség van az értelem vezérelte helyzet megoldásához
- hosszabb távon megtanít a problémák megoldására, ami az emberi kapcsolatokban kamatozik: kezdetben saját érzésivel barátkozik meg a gyerek, később megtanulja másokét tiszteletben tartani. Tapasztalja, hogy mindenféle érzés megengedett, „emberi".
A következő módszerrel az engedelmesség témájához kapcsolódik. Képzeljük magunk elé azt a szituációt, amikor a kamaszodó gyerek bömbölteti a magnót a szobájába. Az anyja nem régen ért haza a munkából, nagyon fáradt és pihenni szeretne, de ez képtelenségnek látszik az üvöltő zene hallatán, amitől a feje is megfájdul. Mit csinál ilyenkor általában az anya? Bemegy a kamasz gyereke szobájába, és a következőket mondja: „Az ég áldjon meg, nem lehetne egy kicsit csönd?" vagy „Hogy lehet ezt a szörnyűséget hallgatni?" vagy" Már százszor kértelek, hogy állítsd halkabbra, ha itthon vagyok!". S mi történik ezek után? Jobb esetben a gyerek lehalkítja a zenét, de ezek a mondatok indulatot keltenek benne, mert ezekben a mondatokban a gyerek tapintatlanságáról, rossz ízléséről stb. van szó, amelyekben sok az általánosítás. A szülő támadólag lép föl, s a válasz is agresszív lesz. („Használj füldugót!", „Az a szörnyűség, amit ti hallgattok!") Rosszabb esetben a zene továbbra is ordítani fog. A gyerek nem engedelmeskedett anyja kérésének. Az „én üzenettel" ez a helyzet megoldható: a szülőnek azt kell megfogalmaznia ebben a helyzetben, hogy ő mit érez, mit él át a gyerek viselkedését tapasztalva. Gordon szerint sokkal hatékonyabb az, ha pl. ilyen mondatokat közöl az előbbi szituációban szereplő anya: „Nagyon zavar engem, ha ilyen hangosan szól a zene. Nagyon fáradt vagyok és szeretnék pihenni egy kicsit.", „Telefonálni szeretnék, de attól tartok, hogy a zenétől nem hallanám azt, amit a nagyi mond. Lehalkítanád egy kicsit? Nagyon zavar ez a hangerő!". Ha a szülő- gyerek kapcsolat nem kifejezetten eldurvult, akkor a gyerek gyakran már az első ilyenfajta én- üzenetre is kedvezően reagál, engedelmeskedik az anya kérésének. Nem támadják ezekkel a mondatokkal a gyereket és így neki sincs oka arra, hogy indulatosan reagáljon. Persze szokatlan a gyereknek az ilyen üzenet és néha hosszabb időbe telik, míg valóban elhiszi, hogy nem támadják, csak együttérzését és együttműködését kérik. Gordon azt javasolja, hogy ilyenkor, ha találkozunk ezzel a kezdeti értetlenséggel, akkor hatékony, ha küldünk egy én- üzenetet, pl.: „Én elmondtam, milyen érzés ez számomra, és nagyon bánt, hogy te viszont ide se figyelsz."
Összefoglalásul elmondhatjuk, hogy az én- üzenet segít:
- Ha bonyolultabb dologról van szó, mint egy napi rutin feladat
- Ha a szülőnek gondot okoz a gyerek viselkedése, de a gyerek ezt nem feltétlenül tudja (pl.: Nagyon sietek a főzéssel, mert apunak fél óra múlva indulnia kell, és nagyon zavar, hogy itt játszol."
- Ha egyszerű, de visszatérő problémáról van szó.
- Ha nem ízlésbeli, szemléletbeli ütközésről van szó, mert ilyenkor nem segít ez a módszer.
Az én üzenet segít, mert:
- tényeket és szempontokat közöl, nem vádakat. A gyereket az együttműködés felé tereli
- Ha érdekütközés támad, a gyerek a szülőnél tapasztalt módszert fogja követni, azaz egyességre próbál jutni.
- A gyerek nem külső parancsra teljesíti a szülő kérését, hanem elfogadja azt az igényt, ami a kölcsönös alkalmazkodás alapja. Viselkedését önmaga fogja szabályozni, s ettől szabadnak érzi magát.
Van azonban buktatója ennek a módszernek! Ez pedig az, ha szülő én üzenetbe önti a véleményét, kritikáját vagy bagatelizál.
Az értő figyelem- bár közvetetten- és az én- üzenet célja az, hogy előhívja a gyerek együttműködését, s ezzel elérje azt, hogy engedelmeskedjen a szülőnek.

Felhasznált irodalom:
F. Várkonyi Zsuzsa: Már százszor megmondtam...PERL kiadó, 1992, 7- 55.o.