Christian Gracza 36 éves, szülei 1972-ben hagyták el Magyarországot, ő már Németországban született és 16 éves koráig nem is nagyon szólalt meg magyarul. Az elmúlt 3 évben kezdte el újra használni a magyar nyelvet. A beszélgetés többnyire németül zajlott.

A kultúrával hivatásszerűen foglalkozó embernek, jó esetben, van egy saját kultúra fogalma, ami alapján dolgozik. Van ilyen hitvallásod?

Számomra a kultúra egyenlő az élettel. Nem csak a magaskultúrát tartom kultúrának és csak feltételekkel szeretnék egy kultúrafogalmat alkalmazni mivel nem ez a lényeg. A kulturális produktumok, ami szintén egy vitatható megfogalmazás, értékelésekor csak egy dolog a fontos, hogy az jó vagy rossz. Beuys szerint minden művészet. Konzervatív felfogású családban nőttem fel és sokáig tiltakoztam is ez ellen, de mostanra szinte mindent elfogadok művészetként, amit annak tálalnak. Azonban művészettörténészként felhalmozott, megválogatott értékek és emocionális szempontok alapján döntök arról, hogy mi az értékes és mi az értéktelen.

De biztos van egy határ, amire már azt mondod, hogy ez nem kultúra. Azért kérdezem konkrétabban, mert nyilván szót ejtünk az EKF-ről is, aminek a programsorozatába rengeteg olyan dolog is belekerült, ami még a legtágabb kultúrafogalmakat alkalmazva sem magyarázható meg.

Persze, de az EKF-nél, ha csak itt kezdődnének a problémák! Teljesen igazad van, számos olyan programelem van, amely nagyon engedékeny kultúraértelmezés mellett sem passzol. Túl későn láttak neki a programsor kidolgozásának. Az elején még szigorúan ügyeltek, hogy mi kerüljön be a hivatalos programok közé, a végén pedig már minden egyes programért hálát adtak. De mit is várjon az ember, ha 6,2-6,5 millió euró elköltéséről van szó! Mindent belevettek, aminek egy kicsit is kulturális szaga volt!

Amikor Pécsre jöttél már tudni lehetett, hogy EKF lesz. Milyen elvárásokkal érkeztél 2007-ben a városba?

Előtte csak látogatóként jártam kulturális fővárosokban, így itt aktív szerepre készültem, és reméltem, hogy hozzájárulhatok az EKF-évad sikeréhez. Az elején a Robert Bosch Stiftung részéről elvárás volt, hogy ne avatkozzak be a kultúrpolitikába. Fél év után nyilvánvalóvá vált, hogy ez lehetetlen. Ha kultúrával foglalkozol, rögtön benne vagy a kultúrpolitikában és így gyakorlatilag a politikában is. Sokáig csak akkor válaszoltam, ha kérdeztek, de 2008-tól egyre inkább úgy gondoltam, hogy aktívan állást kell foglalnom bizonyos ügyekben. Egyszerűen azért, hogy szakmai kritikákat gyakoroljak. Azonban az ilyesmit itt mindenki személyes támadásként éli meg.

Ez a magyar mentalitás része. Ezt most nem védekezésként mondtam, hanem egy tényt rögzítek.

Persze igazad van. Azonban, ha valaki egy nemzetközi színvonalú eseménysorozatot akar szervezni, akkor nem csak infrastruktúra és programok tekintetében kell az európai színvonalra törekedni, hanem munkamorálban, hozzáállásban is, és professzionalitásra is szükség van.

Ezzel együtt könnyen be tudtál épülni a város kulturális életébe?

Szerencsém volt, mert Szalay Tamást munkássága alapján korábbról ismertem, voltak közös törekvéseink is, amelyek végül nem valósultak meg, de a kezdetektől nagyon nyitott volt. Somody Péterrel és Fabényi Júliával is jó kapcsolatot ápoltam korábbról, valamint a családom egy része is Pécsett él. Tehát voltak kapcsolódási pontjaim, azonban tény, hogy ha a város kulturális életének egyes szereplőivel együtt dolgozik valaki, akkor könnyedén megbéklyózhatják. Az elején intenzíven együttműködtem a Baranya Megyei Múzeumok Igazgatóságával, később egyesek majdhogynem a szememre vetették ezt. Szinte elképzelhetetlennek tartották, hogy szóba állok velük. Ilyesmi Németországban nem történhet. Pár hónappal később ez aztán oldódott. Így dolgoztam a Hattyúházasokkal, vagy a Periszkóposokkal is.

A helyi és a nemzetközi kulturális közeg ismeretében, szerinted melyek azok az értékek, amik külföldi viszonylatban is megállják a helyüket, ha tetszik versenyképesek? És most nem világörökségi helyszínre gondolok. A kortárs művészeti életben vannak szerinted ilyenek?

Kérdés persze, hogy hogyan értelmezzük a kortárs fogalmát. Ha valamelyest visszatekintünk, akkor nyilván meg lehet említeni a Bauhaus képviselőit, vagy éppen Vasarelyt.

Azonban, ha az elmúlt 10-15 évet nézzük - és én ezt értem kortárs alatt - akkor nagyon sovány a helyzet. Igazából nem tudnék semmi olyat mondani, ami a regionális szinten vagy a határon túl tudna valami újat, érdekeset mondani. De értelmeznünk kell a nézőpontot is, amiből a helyi művészetet elemezzük. Önmagában, különálló entitásként gondolkodunk róla, vagy a nyugati kultúra viszonylatában. Az elmúlt évtizedek helyi kulturális produktumai a régió szempontjából nagyon fontosak, de Berlin vagy Lipcse viszonylatában kevéssé. Ha csak például a festészetre koncentrálunk, akkor Pécs még Grazcal vagy Béccsel sem tud lépést tartani. És kérdéses az is, hogy Belgráddal vagy Bukaresttel fel tudja egyáltalán venni a versenyt. Majdhogynem Budapesttől is leszakadozik. Ezt könnyű konstatálni, azonban mindezt indokolni is érdemes. A példánál maradva: szükséges volt a festőművész kar és DLA képzés beindítása, de nem lehet ugyanazokat a művészeket folyamatosan a középpontban tartani. Olyanokat, akik a 70-es években voltak "divatban". És nem azért, mert megromlottak, hanem egyszerűen azért, mert van haladás! A DLA-képzés nem gondol saját végzősei boldogulására. Fogalmuk sincs, hogy a művészeti piacon, hogyan pozícionálják magukat, hogyan szervezzenek kiállítást és ezzel gyakorlatilag saját létük kérdőjeleződik meg. A DLA-képzésben nem látok szakmai szelekciót. Nem szeretnék senkit megbántani, de az itteni DLA hallgatók egy 4. éves lipcsei képzőművész hallgató szintjét sem érik el. Megszerzik az oktatói képesítést, de tudjuk, hogy a középszerűség a legjobb esetben is csak középszerűséget tud kitermelni...

Nemrég futottam bele ismét egy képregénybe, ami rímel erre a gondolatra...

Pécsett a német kultúra ápolása jelenleg egyenlő a hagyományápolással. Ami nagyon fontos ugyan, de az élő kultúra mégsem ez. Jelenleg ezt a kapcsolatot akciószerű események, az internet és a tv tudja biztosítani. Legyen szó popról vagy magas kultúráról. De 16-50 éves korig a német identitású pécsiek többségét szerintem nem szólítja meg semmi itt helyben. Mi ennek az oka, látsz kiutat?

Egyrészt a helyi nemzetiségi kultúrpolitika alakítóinak, ha volt is bármi köze az ifjúsági kultúrához, akkor azt rég elvesztették. Nekem is nehezemre esne német popkulturális sztárokat felsorolni. Ha én kapnék egy ehhez hasonló feladatot, akkor egy feltételrendszer létrehozását kezdeményezném, amiben a német nemzetiség tagjai artikulálni tudják például a 15-24 éves korosztály igényeit. Jelenleg a közösségépítés sportrendezvényekre vagy grillezésre korlátozódik.

Annak a tükrében különösen erős a kontraszt, hogy például a francia kultúrából majdnem havonta kapunk kóstolót, pedig a némettel szemben szinte semmilyen gyökere sincs a városban.

Igazából a helyi német nemzetiségnek kellene ilyen igényeket formálnia és erőforrásokat előteremtenie. Míg a nemzetiség a hagyományőrzésre a német belügyminisztériumtól kap pénzt, a kortárs német kultúra reprezentálásának finanszírozásához a külügyminisztérium és a Goethe Intézet nyújthatna, és valószínűleg nyújtana is, segítséget.

A jelenlegi folyamat véleményem szerint nem vezet sehova. Ameddig iskolába járnak a német nemzetiségűek, addig vannak kulturális programok, de utána egyszerűen cserben vannak hagyva. Persze mondjuk a 60 év körülieket is megszólítják rendezvényekkel, de a legnagyobb réteg egyszerűen el van felejtve.

Szükség lenne egy közös stratégia kialakítására. A Goethe Intézet és helyi nemzetiségi szervezetek között. A nemzetiségi öntudat megtartására és a németség tudat kialakításra kellene törekedni. Persze ez nem egy máról holnapra megoldható feladat. De kész tervekkel már lehetne a Bundesrepublikhoz fordulni, és a jelenlegi politikai helyzetben látok is esélyt ennek az igénynek a finanszírozására.

Kultúraszervezőként és kurátorként, a saját értékrended szerint, mi volt a legsikeresebb projekted és mi volt az, amiben kudarcot vallottál?

Számos olyan projekt volt, aminek a kivitelezésétől eltekinthettünk volna. A legnagyobb sikeremnek a Laptop Orchestra több országon átívelő projektjét tartom. Nemcsak azért mert véleményem szerint ilyen egy jól működő, nemzetközi összefogásra alapozó, kulturális produktum, hanem mert ez egy olyan szellemiség, amit az EKF-nek is képviselnie kellett volna. Az ötlettől, a lebonyolításon át, a dokumentálásig ez egy jól sikerült dolog volt. Mindamellett, ha jól tudom annyiban egyedülálló is, hogy még nem volt olyan utazó zenekar, amelyik egy adott város kortárs zeneszerzőjének a darabját, a következő állomásán előadta volna. A nemrég befejeződött Vasarely-pályázatot pedig, annyiban élem meg kudarcként, hogy a városvezetéssel nem sikerült megértetni a projekt lényegét. A lehetőséget, hogy Pécs 2010 után is rajta maradhasson Európa kulturális térképén. A testvérvárosi kapcsolatok ideje lejárt. Ennél sokkal aktívabb együttműködésekre volna szükség, méghozzá projektek keretében. Intézmények, egyesületek, esetleg személyek tudják az ilyen nemzetközi kapcsolatokat életben tartani és most egy ilyen lehetőséget hagy ki a város. Nagyon sajnálatosnak tartom, hogy ezt egy politikai döntéshozóval sem sikerült megértetni.

Nem túlzás ezt elvárni?

Ma a magyar döntéshozókat két dolog érdekli a kultúra kapcsán: mennyibe kerül és mennyi járulékos költsége van.

És hogy milyen rövidtávú politikai haszna származhat belőle. Előre kevesen szoktak tervezni...

Akkor három. Igen ez is egy olyan dolog, amit itt meg kell még tanulni.

Meddig leszel a városban?

Október közepéig-végéig. Néhány projektet még le kell zárnom.

Mit adott neked a várost?

Szakmailag rengeteg mindent meg tudtam valósítani, amire különben nem lett volna esélyem. Másrészt a nyelvismeretem egy használható szintre fejlődött. Szabadúszó kulturális menedzserként a magyar partnerek többségével is meg vagy lőve, ha nem beszélsz magyarul. Tudok már zsemlét venni a pékségben és ez nem kevés. Pécs nagyon a szívemhez nőtt és sok barátság is ide köt, amikről nem akarok lemondani.

Ez is a magyar és/vagy helyi mentalitás része. A hétvégi konferenciának is ez volt az egyik tanulsága.

Ha a városnak, a helyi közösségeknek egy tanácsot adhatnék: a külföldi társadalmak egyszerűen azért vannak jobb helyzetben, mert nem csak beszélnek, hanem cselekszenek is. És ha nehézségbe ütköznek, akkor megoldják vagy megkerülik, de nem adják fel. Németországban is beérett az a tanulási folyamat, aminek a során a közigazgatásban dolgozók megértették, hogy a fizetésüket nem az államtól kapják, hanem az adófizetőktől. És nem az államnak dolgoznak államért, hanem a polgároknak a polgárokért. Ha hivatalos helyekre viszek egy programötletet, egy kulturális eseményt, amivel végeredményben nekik végzek városmarketinget helyettük, akkor nem a mostani gyanakvó és fanyalgó arcokat szeretném látni, hanem egy széles mosolyt és segítőkészséget.

Merre tovább?

Fogalmam sincs. Több pályázatot is benyújtottam, de ameddig itt nincsenek lezárva a dolgaim, addig nem is szeretnék mással foglalkozni. Tisztán hagyom itt a szobámat.

Új kulturális menedzser is érkezett már a városba, mit tanácsolsz neki?

Legyen nagyon türelmes, miközben vasakarattal végigviszi az elképzeléseit. És természetesen a legjobbakat kívánom...

Fotók: Bergics Balázs