Irigy csodálattal nézte ezt a nádszál. A nagy, és büszke tölgyet, az idő száz évgyűrűjével derekán, aki megért már sok vihart, és semmitől sem félt. Bezzeg a nádszál! Ha meglegyintette a tavaszi szellő, ő rémült alázattal hajolt meg, tisztelve a szelet, a nála hatalmasabb erőt. A tölgyfa, kidagasztotta keblét, hagyta megborzolni koronáját, és csak nevetett a nádszál alázatán. Erős volt, és magas, rászállt a sok, színes madár, ágaink futkároztak a fürge, gombszemű mókusok. Biztonságot adott nekik, hatalmas erejével, ahogyan ellenállt a viharnak. A nádszál tudta jól, egyetlen kismadárnak sem bírná megtartani a súlyát. Pedig annyira szépek voltak, és annyira vidámak! Sóvárogva nézte a büszke tölgyfát, ahogyan benépesíti a vidámság, és az élet.

Egy napon mégis rászállt egy kismadár. Gyengéden, óvatosan ringatni kezdte, nagy becsben tartva a röpke pillanatot, amikor vendége érkezik. Aztán tovareppent a kismadár, de a nádszál remélte, hogy hamarosan viszontlátja még. Tudta, a fészekrakás idején, minden madárka apró, de formás kosárkát fonogat, látta ezt már az öreg tölgyfa széttárt karjain, és szeplós-pöttyös tojásokat rak, amelyekre ráül, és a teste melegével óvja, költögeti a kismadárkákat. Azt gondolta, az ő kismadara is biztonságos fészekrakó helyet keres.

És csodák csodájára, egy napon visszatért hozzá a kismadár! Pisszenni sem mert, amíg a madárka lágyan ringatózott, nehogy elriassza kedves vendégét. Ekkor váratlan dolog történt. A kismadár csőrébe csippentette a körülötte dúsan burjánzó sásleveleket, és ott a nádasban elkezdett fészket rakni. Napokig gyűjtögette a gallyakat, vissza-visszatérve a nádszálhoz, aki büszkén, de aggodalommal nézte a remekmű elkészültét.
A szélviharra gondolt. A büszke tölgyfára, aki erősen ellenáll majd a szélviharnak, miközben ő a földig hajol az alázattól, vagy talán a gyengeségtől, és a földre ejti majd szeretett terhét, a parányi fészket, a pöttyös tojásokkal. Gúnyosan figyelte őket a tölgyfa. Ágain már számos fészek hirdette a nyár derekát. De ekkor felhők mögé bújt a napsugár. Komor, fekete felhők gyűltek az égen. Vészjóslóan dörögni kezdett az ég. A nádszál a tojásokat költögető kismadárra gondolt, és oltalmazón a sáshoz simult. Átölelve terhét, alázattal meghajolt a vihar előtt. Tovafutott rajtuk a szél. Nem úgy a büszke tölgy. Az éledő vihar lombkoronájába tépett, de ő makacsul ellenállt a szélnek. Büszkén kidüllesztette a mellét, nehogy valaki meglássa, hogy meghajlítja a derekát, minden erejét összeszedve, gyökereivel a földbe kapaszkodott.

A szélvihar a tölgynek feszült. Éppen az útjában állt.
-Nem!-gondolta az öreg tölgy.- Nem hajlítja meg a derekát.
Fájdalmas reccsenéssel törtek le róla az ágak. Recsegett ropogott a föld. A tölgyfa érezte, hogy gyengülnek a gyökerei, nem bír már kapaszkodni, ez a vihar erősebb nála, mégsem hajolt meg előtte, mint holmi nádszál.
És ekkor tövestül kicsavarta a földből a vihar. Felröppentek a kismadarak, riadtan menekültek a gombszemű mókusok. Egyetlen kismadárnak maradt a fészke biztonságban, amelyik az alázatos nádszálon rakott fészket. Szomorúan nézte a tövestül kicsavart öreg tölgyet a nádszál. Hiszen olyannyira nyilvánvaló volt, hogy ő a gyengébb. Mégis, ma ő volt az erősebb.