Ümit Özdemir, a fesztivál igazgatója, beszélgetésünk során elmondta, hogy a tavalyi év első nemzeti egyetemi színháztalálkozója adta az ötletet, hogy a kulturális évben kitágítsák a csoportok repertoárját, s egy nemzetközi színházi légkört teremtsenek két hét erejéig a kulturális fővárosban. Az előzetes jelentkezések száma elárulja, hogy óriási volt az érdeklődés egy ilyen összejövetel létrehozására. A rendezők maguk is megdöbbentek a 125 pályázó csoporton, azonban a válogatás során igyekeztek arra törekedni, hogy a nemzetközi csoportok mellet, Törökország minden régiója képviselhesse magát a színpadon. Egy kitüntetett vendégcsoport is érkezett Japánból a 2010-es törökországi japán évnek köszönhetően. Az előadások mellett különböző workshopokon vehettek részt az ifjú színészek, melyeket elismert török és nemzetközi rendezők, színészek és dramaturgok vezettek.

A fesztivál egy drámapedagógiával és színházoktatással foglalkozó nemzetközi konferenciának is otthont adott, melynek fő témái a Bologna folyamatból eredő tanmenet megváltozása, az elmélet és gyakorlat közti diskurzus, valamint a jelen fesztivál jövőjének megvitatása volt.

Ümit a találkozó egyik kiemelt céljának az egyetemi színjátszás fontosságának hangsúlyozását tekinti, ugyanis a színház terepet ad önmagunk tanulmányozására, az önkifejezésre, a másik és másság megértésére, elgondolkodtat, és önvizsgálatra késztet. A  jelenlegi szervezők abban bíznak, hogy a jövőben - miután már nem Isztambul lesz az egyike Európa Kulturális Fővárosainak - folytatni tudják ezt a nagy sikerű kezdeményezést, és tanulva a most felmerülő nehézségekből, egy érettebb és nagyobb hírű nemzetközi fesztivált várhatunk majd minden évben.

A fesztivál minden előadását és kísérőprogramját ingyenesen látogathattuk, így a nézőtér szinte mindig teljesen megtelt, s nem egyszer hosszú sorok álltak a kapuban az esetleges maradék helyekért. Mivel a pécsi Janus Egyetemi Színház a fesztivál második felében lépett színpadra, a megelőző napok fellépőit tanulmányozva kisebb félelem alakult ki bennem, hogy vajon majd érteni fogják-e magyarokat?! Ugyanis az általam látott 5-6 darab viszonylag könnyen emészthető volt közönségbarát előadásmóddal, és a fellépések utáni 10 perces beszélgetések sem voltak olyan hatékonyak, mint a hazaiaké.

A JESZ Márk Evangéliuma című darabját hozta el Isztambulba, amely EKF-es támogatással készült 2009-ben, a vallási kultúra évében, Kányádi Szilárd rendezésével. Az előadás kezdete előtt, a nézők megérkezésekor, némelyek számára már a tér elrendezése is furcsaságnak számított: központi színpad, két oldalán felállított nézőtérrel, e kettőt elválasztó zuhogó esőfalról nem is beszélve. Nyelvi akadályok nem merültek fel, hiszen a darabban nincs beszéd, s így csupán a kulturális különbségek akadályozhatták az interpretációt. Izgatottan vártam az iszlám kultúrában felnőtt közönség reakcióját, tudniillik itt vajmi keveset tudnak a keresztény vallásról. A reakció önmagáért beszélt, a pécsieket felállva vastapssal köszöntötte a közönség, és az előadás utáni beszélgetés során olyan sok kérdés merült fel, hogy az érdeklődőkkel külön folytattuk az eszmecserét.

Az úgynevezett fizikai színház sokakat lenyűgözött, a szavak nélküli játék nyomatékosabban vetette fel a kérdést: a nép vagy az Isten választja-e ki a prófétákat? A darabnak akkora ereje volt, hogy még pár nappal később is szóba került, s muszlim török barátainkkal egy asztalnál ülve a két vallásról beszélgettünk egy sör mellett.

A pécsi kis csapatot - mondanom sem kell - az első perctől kezdve lenyűgözte a város. A csendes Pécs után, belecsöppentek a modern Isztambul nyüzsgő világának kellős közepébe. A városnézéssel töltött órák, a finom ételek, a színes bazárok forgataga, és a török vendégszeretet mellett két török és egy erdélyi lány önkéntes társammal gondoskodtunk arról, hogy a társaság szép emlékekkel gondoljon majd vissza az isztambuli napokra. A többiek nevében is elmondhatom, hogy nekünk

nagyon nagy öröm volt a JESZ-t közelebbről megismerni, és feltöltődni általuk a hazai energiákból.