Lassan itt a karácsony. Azt tervezem, olyan papírdíszeket készítek, melyek eddigi életem legmeghatározóbb személyeinek nevét tartalmazza. Köztük van Rodney, Félix, Laurence, Leila, Amina, Lewy, Boru. Ők az én kis barátaim egy nyomornegyedből, akikre minden nap nagy-nagy szeretettel és féltéssel gondolok...

Fogalmam sincs mikor döntöttem el, hogy útra indulok Kenya fővárosába, Nairobiba önkénteskedni. Valahol belül talán már néhány évvel ezelőtt tudtam, amikor távörökbefogadtam egy kisfiút, Laurencet...

2007-ben találtam egy adatbázist az interneten, ahol fekete afrikai gyerekeknek kerestek szponzorokat. A lista hosszú volt, tele nyomorultabbnál nyomorultabb sorsú kicsikkel. Az én kicsikém szülei az AIDS közvetett áldozatai lettek. A HIV vírus kimutatásakor édesapja öngyilkos lett, édesanyja pedig kétségbeesésében megölte gyermekeit és börtönbe került. Az asszony további sorsáról semmit sem sikerült megtudnom. Valószínűleg már nem él...

Eleinte fenntartással kezeltem a híreket Laurencel kapcsolatban, de amint megjött postán az első néhány fénykép, melyen az általam Kenyába küldött képeskönyvet tartó fiúcskát megláttam, valamelyest megnyugodtam. Koszos cipője, elnyúlt térdzoknija, fakó rózsaszín szakadt pulóvere és zavart mosolya szívfacsaró látvány volt. Egy bádogviskó mellett állt, egy iszonyatosan mocskos udvar kellős közepén....

Első felindulásomban azonnal azt gondoltam, hogy elhozom Magyarországra. Aztán hosszú morfondírozás után elvetettem az ötletet. Sem pénzem nem volt rá (most sincs), hogy lefizessem a mérhetetlenül korrupt kenyai hivatalnokokat, sem pedig garanciám arra, hogy Laurence be tud illeszkedni az európai kortársai közé. Akkor még úgy tudtam, hogy 12 éves és túl ,,öregnek" éreztem ekkora váltáshoz...

Aztán egy reggel felébredtem és eldöntöttem: megyek. Miből? Majd szerzek szponzorokat. Honnan? Nem tudom. Szerencsére talpraesett vagyok, és mint eddig mindent az életben, ezt is hamar megoldottam. Repülőjeggyel, oltásokkal, malária elleni gyógyszerrel és körülbelül 60kg ,,segélycsomaggal" elindultam hát Afrika felé. Önszántamból, saját magam szervezve az utamat, igazán bele sem gondolva a veszélyekbe. Csak a repülőn, ahogy néztem ki a sötét éjszakába, realizálódott bennem, hogy talán holnaptól nem lesz mit ennem ( első utam után 10 kilót fogytam ), és ami még nagyobb probléma: nem lesz tiszta ivóvizem. Csak remélni mertem, hogy a nyomornegyedbeli iskola tanárai valóban várnak a reptéren. Az utazótársaim - 2 lengyel fiatal, akik kitűnően beszéltek angolul -, ahogy meghallották, mi utazásom célja, heves gyűjtögetésbe kezdtek. Mindent becsomagoltunk a táskámba, amit csak meg lehetett enni vagy inni: ,,fedélzeti" tortát, salátát, ivóleveket, kekszet, még olíva bogyó öntetet is, amiről később kiderült, hogy éhes fekete gyomornak bármi jó, csak legyen. Az utolsó fél órát a gépen, nem tagadom, heves félelemben töltöttem el.....

Másnap reggel óriási zajra ébredtem. Egy kis szobában voltam, a WC bár angol volt, de nem működött, mint ahogy a villany sem. Viszont nagy megkönnyebbülésemre volt mellettem egy flakon ivóvíz és egy helyi telefonkártya. Kikémleltem a rácson. Egy emeletes házban voltam. Ezt a képet sosem fogom elfelejteni.  Az utcán mindenhol por, szemét, kátyú, furcsa színes rozoga buszok (matatuk), autók, biciklik, rikácsoló, álldogáló lakosok. Kizárólag felnőttek. A mezítelen akáciafákon használt nejlonszatyrot lobogtatott a szél, néha meg-megzavarva egy-egy marabu nyugalmát. Úgy éreztem magam, mintha egy film főszereplője lennék.....

Az iskolában a tanárok nagy szeretettel fogadtak. Persze még elégedettebbek voltak, amikor kaptak egy kis ,,hazait". Piros-fehér színű golyóstollat, füzeteket, felfújható földgömböt.

Az utcán a gyerekek valóban úgy viselkedtek, mint ahogy azt a TV-ben látni. ,,Hogy vagy mzungu (fehér ember)?" - szaladtak utánam a kis lurkók szüntelen. Nem koldultak. Kizárólag a kezemet akarták megfogni vagy csak belecsapni egy nagyot. Indulásom előtt azt hittem, minden mozdulatomat meg fogom fontolni, nehogy elkapjak valamit. Most mosolyogva gondolok vissza arra, hogy ennyi gyermek között esélyem sem volt bármit is fontolóra vennem. A szó szerint koszos kis árvák csüngtek rajtam, mint a karácsonyfadísz. Folyamatosan váltogatták egymást. Néha azt éreztem, hogy olyan fáradt vagyok, de ennyi szeretetet életemben nem éreztem. Törölgettem az orrukat, mosdattam, ápoltam őket. Aki beteg volt, annak rohantam gyógyszerért valamelyik orvoshoz.

Emlékszem egy 6 éves kisfiúra, Rodney-ra. A megérkezésemig senki nem figyelt fel rá, hogy el van törve a keze, folyton kedvetlen volt és sírt. Egy elhasznált gatyamadzaggal volt a karja a kis fekete nyakába erősítve. Mivel az első napokban nem ismertem a rendszert, gondoltam, adok neki egy erős fájdalomcsillapítót. Aludni legalább jól fog tudni, baja nem eshet tőle (reméltem), és magamat is megnyugtattam, hogy amit tudtam, megtettem. Aztán pár nap múlva Rodney magától keresett fel. Mivel az anyanyelve szuahéli volt, csak annyit tudott mondani: Help me! (Segits!) Megnéztem. A karja természetesen nem javult, a duzzanat nagyobb volt, mint először. Fájdalomcsillapítóm fogytán, hiszen annyi mindenkin kellett segítenem, hogy tartalékokat kellett képeznem. Különben is minden jel arra mutatott, hogy ide orvos kell.  A rendelőintézetek a vártnál felszereltebbek voltak. Csak megfizethetetlenek. Még nekem is, nemhogy egy olyan családnak, akinek a nap átlagkeresete kevesebb, mint egy dollár (250 Ft )...Mindenesetre az én kis hősöm, Rodney, legutolsó utazásomkor hálából megtanította nekem eltáncolni Shakirától a Waka-waka-tJ. Ő jó tanító volt, de az afrikai virtust egy európai nem tudja utánozni. Nekem legalább is nem sikerült.

Az AIDS-en kívül a TBC és a malária a legfenyegetőbb betegség. Tombol a gyermekprostitúció. Nem egy olyan 13-14 év körüli kislányt láttam, aki egykedvűen bámult maga elé miniszoknyában, kuncsaftját várva. A nyomornegyed mellett terült el egy bánya és egy folyó, ahol emberek ezrei rendkívül keményen dolgoztak. Amellett, hogy soha életemben ekkora környezetszennyezést még nem láttam (a banánok a szemétből nőttek ki, a víz bűzös volt, habzott, és amikor leültem, egy döglött, felpuffadt tehénnel volt szerencsém összefutni), teljesen elképedtem, hogy férfiak, nők és gyerekek milyen nehéz fizikai munkát végeznek naphosszat, éhbérért. Követ törnek és cipelnek.....hogy a gazdagoknak legyen autópályájuk. És mit kapnak cserébe? Szinte semmit. A felszálló portól tönkre megy a tüdejük, gyógykezelés hiányában pedig elpusztulnak. Akik itt dolgoznak, azok nem kedvelik a fehéreket. Eltakarják az arcukat, és hangosan küldenek el melegebb éghajlatra, mert mindenkiről, aki fényképez, azt hiszik, hogy újságíró. Joggal tiltakoznak, hiszen ha belegondolunk, mennyit kereshet rajtuk egy profi fotós! Abból ők milyen szépen megélnének hónapokig! Vagy mennyi maláriahálót lehetne venni egy árvaház számára! A malária igen alattomos betegség. A kenyaiak a mi influenzánkhoz hasonlítják, de a legyengült szervezet könnyen belehalhat.  Szerencsére én kimaradtam belőle.

Annyi mindent kellene meg elmesélnem, de valamire nagyon nehéz szívvel tudok visszaemlékezni. Ilyen volt például Afrika egyik nyomornegyedében, Kibérában tett látogatásom. Engedjék meg, hogy egy az interneten talált cikkből idézzek, hiszen jómagam nem lennék képes ennél találóbb szavakat találni arra a borzalomra, amit ott láttam:,,...A lakosság legalább negyede azonban nyomornegyedekben, lepusztult körzetekben (az angol slum kifejezés magyarításával szlamokban) él, a mi fogalmaink szerint állati körülmények között: bádogból húzott, ablaktalan, büdös és forró, egymással szorosan összeépült viskókban tengődve. Persze semmilyen állat sem termel ennyi szemetet, drogozik ócska vegyszerekkel, és nem főz magának durva alkoholokat úgy, ahogy az például a Kibera, Kikomba vagy a Mathare városrészben mindennapos... A legalsó jövedelmi szinten élők napi átlagban kevesebb, mint 1 dollárt tudnak összeszedni, ezt is változó sikerrel teszik, alkalmi árusításból, koldulásból, lopásból és más alkalmi tevékenységből összetolva a betevőrevalót. Asztalukra sok hús nem kerül, inkább ugali (kukoricalisztből készült, puliszkaszerű étel) és kis leves a fő és az egyetlen fogás, esetleg főtt lencse, kukoricalepény (az indiai konyhából átvett chapati), főtt krumpli vagy sült kukorica színesítheti a kínálatot. A városközpont szélén álló Múzeum-hegyről jól látszik a Nairobi folyó egyik rejtőzködő szakasza, ami határos egy nagy szemétteleppel, ahol guberáló emberek és a hatalmas, méteresnél is magasabb marabuk élnek, békés és szorgos együttélésben a szeméthegyeken. Maga a marabu persze számunkra nehezen felfogható eleme a helyi, városi faunának. A rengeteg szemét erős vonzerő, és sasokkal, íbiszekkel, gólyákkal együtt tömegesen élnek a város közepén is, a felhőkarcolók tövében és a házak tetején látványuk mindennapos..."

( www.aföldgömb.hu)

És végül, a kedves olvasót biztosan furdalja a kíváncsiság, hogy mi történt az én kicsikémmel, Laurencel. Amikor először találkoztunk, fel sem ismertem a sok fekete fejecske között. A kis fogatlan osztálytársa vihogása és mutogatása segítségével jöttem rá, hogy igen, Ő az! Ennyire okos és szégyenlős szempárt még sosem láttam. Első pillanatban össze-vissza pusziltam örömömben, ami miatt ő zavarban volt, én meg nevetség tárgyát képeztem (a puszilkodás náluk ismeretlen). Azóta sok-sok közös élményben volt részünk. A fiam 2010. december 12-én, Kenya függetlenségének kikiáltása napján lesz 8 éves. Nagyon hiányzik! Remélem jól van! Boldog születésnapot Laurence! Nakupenda.