Különleges képzeletbeli világban járhattunk tegnap este a Harmadik Színházban, ahol az Oidipusz király c. görög tragédia hősei japánul szólaltak meg. A Yamanote-Jijosha társulat egészen új köntösbe öltöztette a 2500 éves tragédiát. Sejtettük, hogy különleges élményben lesz részünk - hiszen nem minden nap lát az ember igazi japán színi előadást - de nem gondoltuk, hogy telhet el két óra szünet nélkül úgy, hogy az egy félórás anime időtartamának tűnik.

Nagy japán rajzfilm rajongóként szinte természetes volt, hogy japánul hallhattuk a darabot, és néha oda kell pillantanunk a színpad két szélén kivetített fordításra, hogy a történetet is követni tudjuk. Persze a látvány és a színészi játék szavak nélkül is beszédes volt.

A 4 és fél tatami előadásmódban játszó társulat két síkot kialakítva egészen átrendezte a színpadot. Az egyik a színpad közepén felállított rikító fehér, puha állványzat, közepén egy a közönség felé néző tv-vel, a másik az ezt körülvevő fekete és sötét tér. A fehér tatamikon fehér ruhás nők, míg a színpad sötét részén fekete csuklyás férfiak mozogtak. A megosztottságot csak a néhány másodperces megszakítások törték meg, ahol a fekete csuklyások belopóztak a fehér ruhás nők álmába, így a tatamira is.

A tragédia főhőseit (Oidipusz, Laiosz, Kreon, Iokaszté) kivétel nélkül színésznők formálták meg, csak Theiresziasz (vagy ahogy a japánok ejtik: Theiresiasz) maradt meg férfinak a színpadon. A történet a világos tatamikon játszódott, a sötét részeken pedig (itt-ott "zs" kategóriás japán filmekből ismert) harci mozdulatokat láthattunk, melyek illusztrációként szolgáltak: hogyan győzte le Oidipusz az apját, hogyan dobta el magától gyermekét a jóslattól rettegő király.
Nemcsak a szereposztás, hanem az előadásmód is egészen egyedinek bizonyult. A 4 és fél tatami stílus lényege, hogy a színészek kifordított, megerőltető testhelyzetet vesznek fel, és monológ vagy párbeszéd közben ezt meg is tartják. Látni lehetett, ahogy az apró termetű színésznők lába megremeg, miközben annyira megragadóan játszanak, hogy néhol már elhittük, hogy az a huppanás tényleg kék foltok okozója lesz, az a pofon tényleg elcsattant és a fekete csuklyás valóban hajánál fogva húzza a könnyező Iokasztét. Néha azon kaptuk magunkat, hogy tátott szájjal csodálkozunk magunk is a történet részeseivé válva.

A tragédia tetőpontja, amikor a nézők és a színészek is eljutnak a katarzisig, Oidipusz megvilágosodása. Amikor az ifjú király rádöbben, hogy tulajdonképpen a jóslattól való félelme vezérelte a tragédia bekövetkeztéhez, egy hatalmas fa kalapáccsal betöri a színpadi tv képernyőjét, ezzel jelképezve, hogy megvakította magát. Mi is összerezzenünk, de ahogy a puffanást csöndes füst kíséri, úgy szólal meg a színész először a saját, lágy  hangján. Nincs megerőltetett testhelyzet, nincsenek könnyek, csak a beletörődés.

Az előadás végén percekig tapsolunk, a színészek legalább ötször jönnek vissza. Utoljára már ők is megtapsolnak minket, és lassan mi is felkelünk székeinkről. Hazafelé kicsivel nehezebb visszarázódni a borongós hétköznap estébe, kiszakadva a japán színtársulat produkciójának vonzásából.