A Kockavető sem ad egyértelmű választ - annyi mégis látszik, hogy a kevesebb több lehetett volna. Az Eck Imre Balett-terem zsúfolásig telt, előttünk egy sor szék, középen egy asztal, az asztalfőn Gyabronka, elöl Fábián Gábor. Utóbbi játssza Luke Rhinehart karakterét - ő George Cockroft (ismertebb nevén Luke Rhinehart) Kockavető című regényének főhőse.

Az alapszituáció: a gyakorló pszichiáternek egy elsőre elég abszurd ítélőszék előtt kell igazolnia elképzeléseit a "kockaterápiáról". Ahogy a darab során felfejtjük Rhinehart történetét, összegződik maga a nagybetűs téma: a kapuzárási pániktól szenvedő, késő harmincas éveit taposó szakember agóniája, aki új módon akarja megélni a világot, racionális cselekedetek helyett a dobókocka véletlenszerűségeire bízva az irányítást.

Az alaptörténet önmagában véve pazar. A Szputnyikosok színészi játéka úgyszintén. A szűnni nem akaró gegvihar is. Valahol mégis kilóg a lóláb.

Szűk az összehasonlítási alapunk, mivel a társulattól csak a tavaly a POSzT-ra is beválogatott Bérháztörténeteket láttuk. A kritika nem összehasonlító műfaj, de csöndben nem mehetünk el a tény mellett, hogy a Bérháztörténetek valóságból lopott, újra feldolgozott, dramatizált szkeccsei sokkal átütőbbek voltak, mint egy koherens narratív szálra felhúzott előadás. A káosz, az jobban passzol ehhez az elementáris energiáktól feszülő társulathoz.

Önmagában egyébként a Kockavető is egy jó előadás, de a vezérszál néhol áldozatul esik a gegeknek, még ha több is a jó, sőt, kitűnő pillanata, mint a rossz. Családi beszélgetés, a kocka már rég akcióban, Rhinehart a gyerekeitől várja a tippeket, mit tegyenek majd a dobás után, egytől hatig megadják az opciókat, majd a szomszéd kisfiú bántalmazásánál maradnak. Átkopognak, lelövik, patakokban folyik a művér. A feleség közben a színpad túlsó oldalán a nyelvét vágja egy tálba, ott is liternyi művér folyik mindenfelé. A nyelvvágásnak viszont az égvilágon semmi jelentősége, semmi drámai szerepe nincs. Egymás csípőjét fogva masírozik be a teljes társulat elképesztő jelmezekben, egy meleg-transzvesztita bár teljes vendégseregét, középen a civilben pompázó Rhinehart, aki odahajol az egyik androgün figurához: "óvatosan, még szűz vagyok...". Dráma jelentőség sehol, csak ha nagyon meg akarjuk magyarázni. Ami a töredékekből építkező Bérháztörténeteknél előny, vagy mondjuk azt: önlegitimáló hatás, a beágyazott elemek sokrétűsége, az itt sokszor kizökkentő lehet. És akkor ott van az a fránya kocka, kérdésfeltevéseink hadura, az a természetfölötti képességekkel felruházott tárgy, ami mentséget ad minden tettünkre.

De vajon tényleg? Az előadásban elkövetett kockadobásokat összegezve Bodó Viktorék Rhinehartja alól látszólag már eleve kihúzták a szőnyeget. Ő nem jó és rossz, pozitív és negatív döntések sorozatai közül veti ki kockával a magáét, hanem eleve démoni és démonibb ötletekkel pakolja tele a dobásokat. "Ha egyest dobok, megerőszakolom Jake feleségét. Ha bármi mást, öngyilkos leszek." Hiába kerül sor az elsötétített teremben bugyilehúzós, gatyaletolós majdnempornóra, jó hangos nyögésekkel, ez nem vonja el a figyelmünket az alapvető kérdéstől: ha (Rhinehart szerint) többhazugságos korunkban csak a hasadt személyiség, a kocka dobásainak megfelelő tetteket elkövető skizoid lény képes fennmaradni, akkor miért nem nyomatékosítja senki egy szóval sem, hogy az opciókat is mi magunk választjuk ki, tehát végeredményben személyiségünk irányítása alatt cselekszünk. Rhinehart két opciója (szex vagy vetődés a hídról) egyáltalán nem a hasadásra törekvő kiegyensúlyozott pszichiáter választása, hanem egy mindenbe belefáradt őrülté. És ezek elsőlegesen a darab kérdései, a mű ugyanis valamivel több válasszal szolgál a probléma megoldására, mint Bodóék darabja.

Lehet, hogy itt nem is a megoldás a kérdés? Pedig a kocka még értelmezési keretnek is felhasználható, lévén a kockadobás egyrészt visszatükrözi a színjátszásban, a jelenetek elpróbálásában és eldobásában eleve rejlő esetlegességet. Azt, hogy hosszú hetek munkája veszhet kárba egy döntés értelmében.

Másrészt visszatükrözi a posztmodern színház véletlenszerűégét, ad hoc jellegét - az egyes dobások esetlegesek, a végeredmény a fontos. Az pedig nem más, mint a néző szórakoztatása (amennyiben túl vagyunk azon az elképzelésen, hogy a színház mindig revelatív, világmegváltó gondolatokat katalizál, elvégre az ember ezért is ül be megnézni egy előadást). Bármi áron.

Ebben pedig jelesre vizsgázik a Szputnyik.

Elképesztő mennyiségű tehetséges ember került itt egymás mellé. Hiába Fábián a cím-, fő- és kvázi egyetlen szereplője a darabnak (a szemére vethetnénk az előadásnak, hogy túl sok teret ad a főszereplőnek, és nem egészségesek az arányok a mellékszereplők jelenlétéhez képest), a társulat többi tagja minden szerepben sziporkázik. Gyabronka fél tucat karakteren zongorázik keresztül, köztük a tisztelendő, aki fiát adja be az őrültek házába, és nem bírja elfojtani nevetési rohamait - döntse el mindenki, hogy ő is kezelésre szorul-e, vagy csak így reagálja le az őrülteket, akik ott körülveszik. Jankovics Péter egyik pillanatban bottal közlekedő, vén tudós, a következően rakoncátlan gyerek, aki folyton szájba lövi magát egy játékpisztollyal. Terhes Sándor játssza Jake-et, Luke munkatársát, szintén gyakorló pszichiátert, aki egy szabad asszociációs jelenetben ödipális komplexus vádját akasztja munkatársára. Koblicska Lőte az ő feleségét alakítja, róla kerül le a bugyi a nagy első kockadobás után, ő a naiv és felkészületlen szerető, egyben a buja nővérke is. Hay Anna a dagadt, ronda, viszont precíz titkárnő Molnár Gusztáv pszichotikus tömeggyilkos, perverz ápoló és a kockavetés titokzatos istene egyben, és Gazsó Györgyről sem szabad elfeledkezni, aki számos epizódszerepben játssza a szakembert, a vizsgálóbiztost, a jó barátot.

Az előadás ugyan meghaladja a másfél órás hosszt, de számtalan olyan pillanatot tartogat, amiért érdemes végignézni. Ha mást nem, legalább azt a színészi játékot érdemes megjegyezni, amivel a darab elején ajándékoznak meg minket. Rhinehart plasztikusan igyekszik ábrázolni, milyen hatással tud lenni pszichiáterként pácienseire. Mint mikor átsejlik a napsugár a fák levelein, mondja, majd csettint, és Molnár egy pillanatra épp a megfelelő átszellemültséggel arcán ragyog előttünk. Aztán morózusan elvonul.

Épp ilyen hatással lehet a nézőre ez az előadás.

(A képeket Varga Imre készítette innen loptuk őket.)