Testvéröcsémmel évtizedek óta különböző káprázatos produkciókkal készülünk szüléink szívének szisztematikus szorongatására.

Minden jeles ünnepre íródik valami, amit öcsivel (hosszas győzködés, kincsekkel, és egyéb értéktárggyal való lefizetés után) közösen adunk elő. Eleinte ragasztótól pecsétes, összehajtott kis dossziéba rejtettem kezdetleges, kesze-kusza műsorunk szedett-vedett szövegét, majd évről-évre egyre komolyabb ,,műalkotások" születtek.

Az elszavalt verseket megzenésítettek követték, aztán jelmezeket gyötörtünk magunkra, s meséimhez, színdarabjaimhoz monumentális díszleteket is készítettünk. Legutóbbi gigaprodukcióinkban már huszonkettedik századi ,,hájteket" is alkalmaztunk, kompjútert és projektort, valamint új szereplőkkel bővítettük a társulatot (a szerencsés tagok kislányom, Panna, és a férjemuram lettek).

Ez a kis kelekótya hagyomány nagyon sokat jelent nekünk. November elején már rendre azon morfondírozom, hogy mi legyen a műfaj, majd íráshoz látok. Mikulástól keményen próbálunk, készül a díszlet, zajlanak a háttérmunkálatok. Persze zsörtölődünk. Persze torzsalkodunk. Persze titkolózunk. Persze izgulunk.

Mégis megéri, mert kevés meghittebb minutát tartogat egy esztendő, mint mikor halkan mosolyogva szólunk szüléinknek, hogy foglaljanak helyet, mert kezdődik a HUM.

ui: Kislányom időközben felettébb ,,színpadképessé"cseperedett, idén már komolyabb szerepre számíthat, s valószínűleg kisfiam is belekeveredik valamiképp a varázslatos varietébe. Szeretném, ha továbbvinnék ezt a csodabogárságot.

De azért persze egyenek bejglit is. Jó sokat.