Édesapám falusi gyerek volt, s később az agrárszakmát kitanulva, szintén sokat járta a határt. Nem tudom, hogy ez ok, vagy okozat, de a természet szeretete ott él benne.
Én, a legkisebb gyerek, az a szobában gubbasztós típus voltam. Akkor éreztem magam a legjobban, ha elmerülhettem valamelyik könyvemben. Másodikos koromban átköltöztünk kertvárosi panellakásból a város másik szélére, közvetlenül az erdő mellé. A hétvégi program magától értetődően a kirándulás lett.
Nem szerettem.

Először is, le kellett tennem a könyvet. Aztán még meg is kellett mozdulnom. Mikor nagy nehezen elindultunk, persze már ráéreztem a dolog ízére, de ez nem tartott sokáig. Jó fél óra múlva már szomjas voltam, mindenféle belement a cipőmbe, állandóan lemaradtam a nagyobb tesóim tempójához képest, és úgy általában, azt gondoltam, mára elég ennyi a természetből.

Apukám próbálkozott.

Azt hiszem át akarta adni azt az élményt, amit az erdő jelentett neki. Megmutatta a fészkeket, a vaddisznók nyomát, felvitt minket a magaslesre, előkotorta az avar alól az első hóvirágot, megállt velünk, hogy meghallgassuk az ölyvek vijjogását, vackort és galagonyát szedett nekünk, és századszorra is elmondta, hogy hívják az a kis kék virágot. Még arra is képes volt, hogy szaloncukrot vigyen magával a zsebében. Mégpedig azért, hogy ha a nővéremmel lemaradunk, feldobja a levegőbe, és a cukor egyszer csak elénk pottyanjon az útra. Sosem sikerült elkapnunk a mozdulatát. Ez volt a nyári-mikulás játékunk.

Egyszóval, tényleg mindent elkövetett. Engem mégis úgy kellett kihajtani, hosszú unszolások árán, minden vasárnap.

Ugorjunk 10 évet.

Elkerültem otthonról. Kollégium, egyetem... Többé senki nem mondta meg, meddig olvashatok, senki nem unszolt, hogy vár a kinti napsütés. Mégis, a nagy szabadságban, elkezdett hiányozni az erdő. Végül azon kaptam magam, hogy egy teljesítménytúrás honlapot böngészek. A következő héten pedig már ott sétáltam a Bakonyban. Ismerősként üdvözöltem a cipőmbe kéredzkedő kavicsokat, és néha, fél lábon egyensúlyozva, lehúzva az aktuális lábbelit, búcsút vettem tőlük. Már nem bosszantottak.
Azóta se tudok lemondani erről.

A legjobb, ha nincs a közelben senki. Csak körül vesz a táj. A zajtól megtisztult életteli csend. A levegő illata. Az erdei út halkan simul a lépteid alá. Föléd hajolnak a fák, és te végighúzod a kezed a sima törzseken, ahogy elhaladsz mellettük.

Most hálás vagyok, hogy gyerekkoromban volt Valaki, aki bemutatott az Erdőnek.

Aki nem tudja, hol kezdje az ismerkedést, de a napsütés csalogatja kifelé, annak ajánlom a Duna-Dráva Nemzeti Park szervezett programjait, túráit.