Vissszaolvastam néhány cikkedet és egy 2005-ös írásodban jó kultúrpolitikai döntésnek nevezted EKF cím Pécsnek ítélését. Most is így látod?
Kétféleképpen is tudom magyarázni azt az állítást. Viszonylag széles körben ismert, és a könyvben sikerült is alátámasztani, hogy Budapestnek előzetesen valóban odaígérték a címet. Csak az eredményhirdetés előtti napokban fordult a kocka Pécs javára. Másrészt végigolvastam a mindkét fordulóra beérkezett pályázatokat, és tényleg úgy gondoltam, hogy Pécsé volt a legerősebb. A kulturális városfejlesztés és a léptékváltás koncepciója alapján a pécsi volt a legkomplexebb program. Lényegében ez volt az egyetlen város, ahol politikától független, szakmai, civil körök kezdeményezték a pályázatot, és hozták is létre. Máig úgy gondolom, hogy helyes döntés volt.

És visszatekintve?
Ez a "mi lett volna ha" kérdés. Visszamenőleg is helyesnek gondolom, mert alig hiszem, hogy bármelyik magyar városban új városfejlesztési logika és együttműködési formák léptek volna életbe pusztán azért, mert a kulturális fővárosról van szó. Budapesten eleve eltűnt volna a program. Az egyik terv, a Közraktárak átalakítása több mint egyéves késéssel lesz kész hamarosan, a másik, az óbudai gázgyár rehabilitációja a legelején tart. Lehetne arról mesélni, hogy Debrecen időközben megvalósította a pályázatában tárgyalt projektjeit, az üveghegy kivételével természetesen, viszont nem hozott be európai színvonalú építészetet és programokat. Nem tudjuk, mi lett volna, ha...

Takáts József irodalomtörténész, a Pécs2010 pályázat szerkesztője, Horváth András építész, a DDÉK elnöke, Mészáros Sándor, a könyv szerkesztője Somlyódy Nóra, Beck Zoltán zenész a könyvbemutatón.

Több szempontból meg lehet ítélni az EKF-et. Az egyik szempontból nevezhetjük sikeresnek, a másikból meg egyáltalán nem. Mi kellene szerinted ahhoz, hogy egyértelmű értékelést tudjunk adni? Kimondani, hogy összességében sikeres volt, vagy nem.
Viszonylagos fogalom a siker és a kudarc. A pályázat nagyon magasra tette a lécet, amikor megpróbált egy másfajta jövőképet felvázolni. Az EKF évét és az addig tartó időszakot nagy lökésnek tekintette egy felfelé ívelő pályán. Innen nézve az EKF kudarc, hiszen ebből semmi sem valósult meg, hacsak nem az új épületek kényszerítő erejéről beszélünk. Muszáj lesz őket színvonalas programokkal és hatékony szervezeti keretek között működtetni ahhoz, hogy legyen közönségük, és ne váljon az egész egy csődhalmazzá. Ha azt nézzük, amit az EKF-menedzsmentje előszeretettel sorol, gondolok itt az idegenforgalmi adatokra, akkor a régió nagy részére jellemző kifejezetten rossz turisztikai adatokban ugrásszerű volt a változás. És ez természetes, mert az EKF bejáratott márkanév, erre Európában a turisták egy bizonyos szegmense beül a kocsiba, függetlenül attól, hogy az adott városban történik-e valami izgalmas vagy sem. Ennek a ,,sikernek" az eléréséhez azonban teljesen felesleges áldozat volt öt kínos évig készülődni, és rengeteg pénzt beleölni.

Mégse volt meg az a bizonyos elvárt szám, amit az illetékesek előszeretettel hangoztattak. Mennyire járult ehhez hozzá az, hogy most három helynek ítélték oda a címet?
Biztosan hozzájárult, hiszen Isztambulnak eleve elképesztő a turisztikai vonzereje. Amennyire meg tudom ítélni, Isztambul leginkább marketinggel készült, a repülőtereken is hirdették mindenfelé. A Ruhr-vidéken viszont a marketing és a program is rendkívül átgondolt volt. Ahelyett például, hogy közvetlen marketingre költöttek volna el rengeteg pénzt, nemzetközi médiumoknak újságíróutakat szerveztek.

Ez azért 2010-ben Pécsett is beindult...
Hát nem tudom... Nekem az a benyomásom, hogy a pécsi menedzsment inkább tart a külföldi újságíróktól. Essenben magától értetődő volt, hogy nincs takargatnivalójuk, és a nyilvánosságot az egyes újságírókon keresztül lehet megnyerni. Az is természetes volt, hogy egy-egy látogatáskor valamelyik intézménybe, kiállításra, a kurátor, az intézmény vezetője vagy egy-egy művész vezeti körbe az Európa minden részéről érkező újságírókat. Rendkívül okos marketingfogás, ugyanakkor lehetővé teszi azt is, hogy az újságíró személyes tapasztalatokat szerezzen.
Pécsett ez leginkább arról szólt, hogy hogyan lehet megvásárolni a jó véleményt, és visszaszorítani a kritikus megszólalásokat.

Helyi szinten ez remekül sikerült...
Igen, a pécsi sajtó mondhatni egyhangúvá vált, tisztelet a kivételnek. De ez országos szinten sem volt nagyon más. Az 1.8 milliárdos kommunikációs költségvetésből számos médiumnak jutott EKF mellékletre, műsorokra, hirdetésekre, úgy, hogy ennek a pénznek az útja teljesen áttekinthetetlen maradt. Már a jogszabályi környezet sem teszi lehetővé, hogy a közpénz útját onnantól, hogy magáncégek költik el, követni tudja a nyilvánosság. De azt észre lehetett venni, hogy bizonyos médiumok - az áprilisi választások után inkább a jobboldalhoz kötődő médiumok - milyen kritikátlanul viszonyultak az eseményekhez.

Milyen nehézségekbe ütköztél a könyv írása során?
Elsősorban arra kellett rájönnöm, hogy milyen nehéz cikkek után könyvet írni. És persze ott voltak azok a nehézségek, amiket az újságírói szakmából egyébként is ismerek. Aki tények és dokumentumok után kutat, az tudja, hogy az adatgazdák a számukra kínos kérdésekben gyakran szándékosan megnehezítik az újságírók dolgát. Egyik kedvenc példám mégsem erről szól, és mégcsak nem is különleges, titkos, leleplező erejű dokumentum megszerzéséről. A könyv írása során célom volt összeszedni a legelső dokumentumokat is, mert kíváncsi voltam rá, hogy mi volt a kormány szándéka a címmel, hiszen az EKF minden országban más jellegű. Néhol hangsúlyosabb a városfejlesztési program, másutt inkább a programsorozat. 2005. október 19-én nevezte ki a magyar kormány Pécset EKF-nek. Ebben az előterjesztésben hivatkoznak az EKF alapdokumentumára. Gondoltam, hogy az alapdokumentumban ez a kezdeti elképzelés nyilván benne van. Megpróbáltam megszerezni Csák Ferenctől, az akkori szakállamtitkártól, aztán a másik szakállamtitkártól Schneider Mártától. Végül az egykori miniszteri biztoshoz Mesterházy Balázshoz fordultam. Amikor nem jutottam semmire, közérdekű adat-kérelmet nyújtottam be. Minden jogszabályi határidőt hetekkel átlépve kaptam a választ, hogy a jogi főosztályon az iktatókönyvben megnézhetem és kiválaszthatom, hogy szerintem melyik az alapdokumentum. Igaz, hogy még csak hasonlót sem találtam, az iktatókönyv viszont aranybánya volt. Ez kiváló példa arra, amikor nem szándékos akadályoztatással találkozol, hanem a rendszer rossz működésével és egy gazdátlan üggyel.

Mennyiben épül a könyv a korábbi cikkekre, találunk majd átfedéseket?
Ez a könyv nem cikkfüzér, ez egy új történet. A részletek sem feltétlenül egyeznek, hiszen amikor cikket ír az ember, akkor aktualitásokkal foglalkozik, míg később távolabbról, összefüggéseiben tudja szemlélni az egészet. És persze a forma is sok mindenen változtat.

Jópár éve jársz le Pécsre az EKF-fel foglalkozni. Az anyaggyűjtés során kapcsolatba kerülsz pécsi emberekkel, pécsi véleményekkel. Nagyon sok most a keserűség, a sértődöttség és a csalódottság a pécsiekben az EKF kapcsán. Hogyan tudtad magad ettől távol tartani?
Sok kudarcot, frusztrációt, tehetetlenséget a sajátomként éltem meg, mert az EKF-et a saját ügyemnek éreztem. De aztán elérkezett az a pillanat, amikor le kellett ülnöm, és létre kellett hoznom egy szöveget, 400000 karaktert. Ilyenkor nincs apelláta, nem lehet személyes sérelmekkel, az egész fölött érzett bosszúsággal foglalkozni, ezek a személyes sérelmek nem lehetnek az enyéim. Ez elég nehéz feladat volt egyébként.

És volt, hogy ez alapján revizionáltad a szövegeket ?
Bizonyos dolgokról egy árnyalattal más lett a véleményem, mint annak idején, amikor történtek. Az írás gondolkodási eszköz. Ott vannak a nyers szövegek, dokumentumok, interjúk, jegyzetek tömege, ezek összedolgozódnak, formálódnak. Egy év alatt jött létre a könyv. Az elején párhuzamosan dolgoztam fel a nyersanyagot, és kísérleteztem az írással, és közben még egészen idén tavaszig kutattam is. Aztán a szöveg tavasztól nyár végéig érlelődött olyanná, amilyen lett.

A könyvbemutató első körben a Zsolnay Negyedbe volt meghirdetve, végül mégse ott lesz megtartva. Miért?
Örültem volna, ha a könyvet a város felvállalja. Azt a kritikai attitűdöt, amit tőlem valószínűleg ismernek, ha olvasták a cikkeimet. De nem. Először belementek a helyszínbe, aztán műszaki okokra hivatkozva visszavonták.

Érdekes, mert a Köz-Tér-köz című kötetet, amiben azért vannak elég bevállalós szövegek, a Hungarofest adta ki...
Annak a könyvnek az elkészítését a DDÉK kezdeményezte, és nélkülük nem vagy nem ebben a formában jelent volna meg. Az enyém az EKF-től és Pécstől teljesen független könyv, a Nyílt Társadalom Alapítványtól nyertem rá ösztöndíjat, és a Kalligram adta ki. Pécsett soha nem folyamodtam támogatásért, itt csak interjúkat készítettem.

Visszanéztem egy nyári Kultúrházat, ahol a Ruzsa Csabával voltál Winkler Nóra vendége. Elég érdekes volt. Az ugye egy vágott anyag, érdekelne, hogy milyen volt a légkör akkor, amikor nem mentek a kamerák?
Semmi különleges. A felvétel viszont újdonság volt nekem, mert még sosem éreztem a saját bőrömön az EKF sikerpropagandájának működését. Úgy értem, hogy láthattam, milyen egyszerűen ki lehet sajátítani a műsoridőt pusztán annyival, hogy addig beszél valaki bármiről, ameddig félbe nem szakítják. Én a dialógushoz szoktam, biztos naivan álltam hozzá.

Mi az, ami bármilyen okból kimaradt a könyvből és sajnálod. hogy kimaradt?
Azt sajnálom kicsit, hogy a kulcsberuházások kevesebb teret kaptak benne, mint eredetileg szerettem volna, ugyanis ennyi adat, ilyen sok önálló történetszál tönkretette volna a szerkezetét, és az egész olvashatatlan lett volna. De az öt történet végül megjelent az Echo folyóiratban, a mostani számban jön le az utolsó kettő.